A sztoriban már mindennapos a lézeres kommunikáció. Ha pont-pont összeköttetést akarnak, akkor átváltanak lézerre.
És mivel az űrben nincs olyan közeg, mint a földön, ami szórná a koherens lézer sugarakat, így baromi nagy távolságokon sem esik szét a lézer sugár. Ha a lézeres kommunikációval kapják a barát-ellenség jelzéseket, akkor akár az egymás mellett haladó járműveket is pontosan azonosítani tudják. Plusz egy kismillió szenzor adatai alapján olyan jellemzőkkel is operálnak, mint a hajtóművek lenyomata alapú jellemző, amit gondolom sok spektrumban mérnek, és minden hajtóműre egyedi. Azt ne kérdezzétek, hogy hogyan. De az űrjárművek adatbázisában, ahol minden űrbeli szerkezetet lajstromoznak ezek a jellemzők is megtalálhatóak. Így kikapcsolt transzponderek esetén is azonosítani tudnak űrhajókat pusztán a hajtóművük jellemzői alapján.
Amikor a Tachi transzponderét átprogramozták Rocinantéra, és Naomi kihúzott egy műszer fiókot, na abból látszik, hogy fingjuk sincs milyen lesz a mikroelektronika 300 év múlva. Nyilván nem akartak beleesni abba a hibába, mint nagyon sok SciFi, hogy az éppen aktuális műszer felhozatalból építenek belső konzolokat, műszereket.
A kijelző technológia, a holografikus megjelenítések, a mindig és mindenhol elérhető adatkapcsolat, a komplex hang és gesztus utasítások hihetőek.
De egy sejtelmes fénnyel megvilágított műszerfiók, amiben áttetsző plasztik, vagy kristály modulok képviselik az akkori elektronikát, hát nem tudom, akár lehetne is.
Az Alfa holdbázis megoldásaitól estem hanyatt párszor. Amikor a navigátor egy 4x4-es ( Telefon ) tasztatúrán billentyűzte be az adatokat ami egy nagy szürke dobozon volt, majd kis idő múlva a tasztatúra alatt levő résből kezdett előbújni egy pénztárgép papír szalag, a navigátor letépte, majd - A számítógép kiadta a navigációs számításokat - mondással elindult egy másik szürke doboz felé, na akkor visítottam a röhögéstől.