Ami a nagyszülők generációját illeti. Az én apai ági nagyszüleimnek 3 gyerekük volt, és nem több. Ami azt jelenti, hogy valahogy megoldották a fogamzásgátlást. Abortuszról természetesen szó sem eshetett. Annyira nem, hogy amikor a háború után a lányuk terhes maradt, inkább vállalták a lányanyaság szégyenét. Apám visszaemlékezése szerint az abortusznak még a lehetősége sem merült fel a családban. Egy olyan korban, amikor a ruszkik miatt ez teljesen legális és zökkenőmentes dolog volt. Hogy a vallás miatt, vagy nem a vallás miatt, nem tudom, a lényeg, hogy ők az abortuszt gyilkosságnak tartották. Szóval három gyerekük volt, unokájuk viszont már csak öt lett, és nem is számolom a következő generációt, mert az már tragédia.
Az anyai ági nagyszüleimnek szintén három gyerekük született, tehát ők is megoldották valahogy. Unokájuk viszont csak négy, és szintén jobb, ha tovább nem is számolom.
Ehhez képest mind a két ági nagyszüleim olyan szegénységben éltek, amit én öreg fejjel is csak elképzelni tudok legfeljebb, a nálam fiatalabb generáció pedig elképzelni sem tud. A kilátásaik sem voltak éppen fényesek egy biztosabb egzisztencia felé. De keresték, évekig keresték, amíg meg nem találták. Addig pedig a hagyományos családmodellre támaszkodtak, mert más nem volt. Ami úgy szólt, hogy az anya összetartotta a családot, az apa pedig BÁRMI ÁRON előteremtette a családjának a napi betevő falatot. És ez a „bármi áron” bizony nem túlzás. Amit egy ember csak úgy tud megcsinálni, ha biztos háttere van, ha világos számára, hogy miért gürcöl orrvérzésig. Van kötelességtudata, de tisztában is van vele, hogy miért is van kötelességtudata, és ebben nem is csalódik.
A létbiztonságnál a relatív létbiztonság számít, a gazdagságnál vagy szegénységnél a környezethez viszonyított létállapot. Nem a szegénység számít, hanem annak érzete. Ami pedig az ínszakadásig való gürcölést illeti, hát azt senki sem szereti. Az én nagyapáim sem szerették, ebben biztos vagyok. És ha nem lett volna rá jó okuk, hát nem is csinálták volna. De volt rá jó okuk. Ezek a jó okok megszűntek.
Ami a gazdag országokat illeti, nekem személyes tapasztalataim csak Hollandiáról vannak. Pontosabban voltak a kilencvenes és a kétezres évekből. Ott akkor az volt a helyzet, hogy a holland állampolgárok között a munkanélküliség 1% körül volt. Ez gyakorlatilag teljes foglalkoztatást jelent. A helyiek elmondása szerint ez azt jelentette, hogy aki munkanélküli, az vagy egyáltalán nem akar dolgozni, vagy tényleg két állás között van. Aki két állás között van, az egyáltalán nem kapkod, nem vállal el bármit, várja a legkedvezőbb lehetőséget. Mert megteheti. Hogy a bevándorlókkal mi volt a helyzet, azt nem tudom, a hollandok nem beszéltek róluk. Annyit azért észrevettem, hogy a távol-keletiek ott is tudtak integrálódni, a feketék viszont, hát…nem nagyon. Legalábbis én akármilyen hasznos munkát végző feketét nem láttam egyet sem. Biztos az én hibám.
Hogy az USA-ban mi a helyzet, azt bevallom, nem tudom. Óvakodnék a sajtóra, vagy bármely más médiatermékre támaszkodni. A személyes tapasztalatom pedig minimális.