Hangsúlyozom, a nyugdíjrendszer ellenére rengeteg gyerek született és USA-ban a fiatalok 50%-a 25 éven alatti volt, Franciaországban pedig 48% volt ez a korosztály.A lázadó fiatalok éppen a rendszer haszonélvezői is voltak, bármennyire is ellentmondásnak tűnik, hogy mégis ellene lázadtak. A lázadásuk Janus-arcú volt, egész egyszerűen nem akartak dolgozni, főleg olyan területen nem, ami nekik nem tetszett, tanulni és szórakozni akartak, s minden területen korlátlan szabadságot. Ez a nagy szám, amit képviseltek potenciális hatalom volt a kezükben mindabban, amivel elégedetlenek voltak. Ez részben a piaci apparátus azon igyekezetének köszönhető-hiszen már kiépült a fogyasztói társadalom- hogy a fiatalokban is igyekezett kifejleszteni életkoruk öntudatát, mivel nagy piacot jelentettek, hiszen sok szabadidővel és viszonylag nagy pénzösszegekkel rendelkeztek. Ugyanakkor az életkori öntudatot felerősítő tényezők közé sorolható a mind szélesebb körű felsőoktatást is (az USA-ban a hatvanas évek végén csaknem hatmillió egyetemi hallgató volt). Idetartozik még az is, hogy a hatvanas évekbeli diáknemzedék a háború utáni, meglehetősen gyengéd és engedékeny gyereknevelési módszerek előnyeit
élvezte . A diákok közül sokan nem tartották vonzó perspektívának azt, hogy betagozódjanak a termelési, kutatói, szakigazgatási intézményekbe, amelyekben már nem volt jelen a szellemi munkát korábban jellemző viszonylagos szabadság .A lázadáshoz azonban kellett a „kor levegője” is, a tekintélyellenesség, a cselekvés iránti vágy, és abból a bizonyos 3-as jelszóból, a szabadság, egyenlőség, testvériség-ből kifejezetten, és csak a szabadságra fókuszáltak. A kritika arra a területre fókuszált, ahol a kapitalizmus dominanciája leginkább érvényesült: a mindennapi életre (az egydimenziósságra, az egyént „felszippantó” elidegenült létezésre). A társadalomkritika kiterjesztése a kultúra átalakításának igényét teremtette meg, és ez a hatvanas években összefonódott a baloldal forradalmi képzetével. Nagy hatással volt rájuk Marcusnak "Az egydimenziós ember c. munkája, szinte a bibliájuk lett. S mindaz, amiben szabadságot követeltek, a szexuális életre is kiterjedt. A társadalmi rend ellen fellépők nem az „elnyomottak”, a „kizsákmányoltak”, a munkások
voltak (bár Marcus rámutatott, hogy a fejlett társadalomban a finom hatalmi technikáknak köszönhetően többé-kevésbé mindenkire hat a többletrepresszió): proletárforradalom
helyett a fiatalok lázadásáról, „osztályharc” helyett nemzedéki harcról beszélhetünk. Érdekes
módon éppen abból az osztályból került ki a protestálók többsége, amely a rendszer haszonélvezője volt: a legaktívabb lázadók a felsőoktatási rendszerbe jutott középosztálybeli fiatalok voltak. Az már csak hab volt a tortán, hogy mindenféle kisebbséget is védelmükbe vettek, melyek csoportjai csatlakoztak hozzájuk, mint a szélsőségbe esett öntudatosodott nők, az elnyomott feketék, és különböző szexuális identitású, vagy amögé bújt embercsoportok. A neoliberális gazdaságpolitika vezérei, azaz a tőketulajdonosok, és a hozzájuk csatlakozott politikai elit pedig mögéjük állt, hiszen ezzel biztosította a fogyasztói társadalom meglétét. Valahol itt van a lényeg, ami azután oda vezetett, hogy a férfiak háttérbe szorultak.