A fehér feministák, meg a négerek általában, meg a homokosok azért nem éppen természetes szövetségesek, azokat egy akolba kellett terelni. Ugyanis a középosztálybeli fehér nő ugyanúgy lenézte (lenézi) a négereket, mint a férjük, ugyanúgy idegenkednek a homokosoktól, mint a férjük, a fekete férfiak és nők pedig egyformán utálják a fehér embert, legyen az férfi vagy nő, és így tovább. Meg kellett szervezni ezt a szövetséget, és a szervezés hátterében hétszentség, hogy heteroszexuális fehér férfiak egy csoportja állt. Segített a dolgon a hippimozgalom, hiszen annak ideológiája a kölcsönös elfogadáson alapult, viszont nem valakik ellen, és végképp nem a heteró fehér férfiak ellen irányult. Sokkal inkább voltak a kapitalizmus, az osztálykülönbségek és a fogyasztói társadalom ellen. Éppen ezért a hippimozgalom nagyon nem tetszett sem a gazdasági, sem a politikai elitnek. A hatvanas években a fiatalok között népszerű baloldali ideológiák azért voltak népszerűek, mert mélységes tudatlanságukban fogalmuk sem volt arról, hogy azok az ideológiák a valóságban mit is takarnak, csak annyit tudtak, hogy mást hirdetnek, mint az a rendszer, amiben ők élnek, tehát akkor az biztosan jó, hiszen az ellenségem ellensége a barátom. Che Guevarában nem a gyilkost látták, hanem a minisztert, aki önként otthagyta a bársonyszéket, és elment Bolíviába forradalmat csinálni. Nem tudták, és főleg nem is érdekelte őket, hogy ez a dolog hogyan is volt igazából.
A hippimozgalomnak persze buknia kellett, mivel igazából nem volt más céljuk, mint a dugás és a nem dolgozás, meg a valóság előli menekülés. A hippimozgalommal nem tudott mit kezdeni a nagytőke, a bukott hipppimozgalom egyes elemeivel viszont annál inkább. Kivárták hát a sorukat, és amikor a hetvenes években – nagyrészt az olajválság miatt – a Keynes-Pareto féle jóléti állam megbukott, a fogyasztás meg visszaesett, akkor csavarták rá tökig a propagandahengert. Ennek célja ugye a társadalom atomizálása volt, vagyis minden közösség, legfőképp a család szétverése. Meg volt az tervezve, bár sokan, köztük sok vezető politikus, pl. Reagan vagy az idősebb Bush ellenezte és fékezni próbálta ezt, de Clintonnal szabaddá vált az út, és az ifjabb Bush már semmit sem tett ez ellen.
A felhasznált módszerek eleinte nem voltak diktatórikusak, inkábba kapitalizmusban jól bevált agymosással adták el a PC-t. De keményedett a dolog, kétségkívül keményedett. Voltak kísérleti akciók a kilencvenes években, mint pl. a dohányzás betiltása. Tesztelték, hogy a társadalom mennyire hajlamos ellenállni. És bár még a nemdohányosok is szóvá tették egymás között, hogy ami zajlik, az abszurd, végül is semmi komolyan vehető ellenállás nem volt. Szóval így indult ez valahogy, és látva, hogy a társadalommal bármit meg lehet csinálni, hát eljutottunk Mao és Sztálin módszereihez. Amiről – hangsúlyozom – az ottani nép nem tudja, hogy azok Mao és Sztálin módszerei.