Tíz éve folyik a vita a Mars-meteorit körül

1996 nyarán egy bejelentés látott napvilágot: életet találtak a Marson, az eredményeket azonban a mai napig sem sikerült hitelt érdemlően igazolni.

A Washingtonban megtartott sajtótájékoztató főszereplője egy meteorit, az ALH84001 volt, melynek hepehupás felszínén a kitüremkedések baktériumkolóniák nyomaira emlékeztettek. A NASA-nak az Apollo óta talán ez volt a legemelkedettebb pillanata, a tudósok az évszázad felfedezésének tartották. A néhai Carl Sagan egyenesen az emberiség történelmének fordulópontjaként értékelte a bejelentést, amennyiben sikerül igazolni az eredményeket.

Az eredményeket azonban nem sikerült hitelt érdemlően igazolni, pedig azóta pont tíz év telt el. A NASA tudósai által előterjesztett összes bizonyítékra találtak nem-biológiai eredetű magyarázatot, így a kutatást elindító biokémikus, David McKay lassan magára maradt elméletével. Még saját testvére is - aki szintén az amerikai űrügynökség tudósa - a kritizálók táborát gyarapította.


Az ALH84001 jelű meteorit. A kocka 1 centiméternek felel meg
Mégsem szabad elmenni az ALH84001 mellet szó nélkül, még így tíz év távlatában sem. Akár tartalmaz bizonyítékokat a marsi életre, akár nem, ez a meteorit mindenképpen figyelemreméltó darab. Az Antarktiszon fedezték fel, az 1984-es kutatási idény első darabja volt a meteoritokban különösen gazdag Allan Hillsen. Egy rossz kategorizálásnak köszönhetően a kutatók egészen 1993-ig nem is vették tudomásul hogy ez egy Marsról származó kőzet, ami elég fura, mivel akkoriban alig tucatnyi ilyen meteoritot tartottak nyilván.

Az ALH84001 mindemellett jóval idősebbnek is bizonyult a többi marsi kőzetnél. Korát 4,5 milliárd évre becsülték, amikor feltehetőleg még folyékony víz is létezett a fiatal Mars felszínén, ami rögtön felvetette a kérdést, nincs-e valamilyen élet nyomaira árulkodó jel a meteorit repedéseiben. A NASA tudósai négy okot is felsoroltak, ami szerintük alátámasztana egy igenlő választ a fenti kérdésre.

Elsőként a kémiai elemzések szerves molekulákat, konkrétan policiklusos aromás szénhidrogéneket (PAH) mutattak ki. Ezek létrejöhettek biológiai folyamat révén is, ezt ragadta meg McKay, de ez kétélű fegyver volt. A szkeptikusok azzal vágtak vissza hogy nem zárható ki a nem biológiai eredet sem, emellett a PAH-k gyakoriak az aszteroidákon, üstökösökön, az Antarktisz jégtakarójáról már nem is beszélve, így ezzel nem lehetett hatékonyan érvelni.

A második bizonyítékot az elektron mikroszkópos felvételek szolgáltatták, melyeken az elnyújtott foltokat ősi baktériumok fosszíliáinak lehetett vélni. A foltok azonban jóval kisebbek voltak a tudósok által ismert baktériumoknál, végül 1998-ban a Nemzeti Kutatási Tanács bizottsága kimondta, a meteoritban talált foltok túl kicsik ahhoz, hogy proteinekkel, DNS-sel vagy egyéb, akár a legalapvetőbb anyagcsere folyamatokhoz szükséges molekulákkal rendelkezzenek. Erre lehet mondani, hogy a Marson az élet egy jóval összetettebb biokémiával fejlődött ki, vagy hogy a megkövülés során zsugorodtak össze a foltok, esetleg egy nagyobb organizmus darabjait mutatják a felvételek - mindenesetre itt sem kerülhetett pont a bizonyítás végére.

A maradék két bizonyíték ásványi eredetű. Az egyik ásvány amit a meteoritban találtak a karbonát, ami a Földön rendszerint az élő organizmusok maradványaiból alakul ki. A másik a karbonátba ágyazódott magnetit, egyes baktériumok ugyanis képesek rendkívül apró és tiszta magnetit kristályok előállítására, majd ezekből egy mikroszkopikus iránytűt készíteni, ami segíti őket a tájékozódásban. Persze ők nem az északi irányt, hanem a felszínhez viszonyított pozíciójukat határozzák meg segítségével. Ezek a magnetit szemcsék nagyon hasonlítottak méretben és alakban is a földi baktériumok által előállítottakhoz. Laboratóriumban akkor nem is sikerült reprodukálni, ezért nem véletlenül ez a bizonyíték húzta a legtovább.

2001-ben azután a NASA egy tudós csoportja - mely­nek a másik McKay, Gordon is a tagja volt - elő­állí­tott ha­son­ló szemcséket nem biológiai úton, sőt még azt is si­ke­rült elérniük, hogy szinte ugyanúgy ágya­zód­ja­nak be­le a karbonátgömbökbe, mint az ALH84001 esetében. David McKay erre azzal támadott vissza, hogy a testvére által előállított szemcsék alakja annyi­ra azért mégsem hasonlít az általa felfe­de­zet­tek­hez hogy pár­hu­za­mot vonhassanak a kettő között, sőt idén már­cius­ban újabb marsi meteoritot vont be a bizonyításba.

A Nakhla meteoritról készült mikroszkópos felvételeken olyan lyukak láthatók, mint amilyeneket a földi baktériumok hoznak létre, amikor berágják magukat a tengerfenék vulkanikus kőzeteibe. A hasonlóság valóban megdöbbentő, ezt még a kétkedők is kénytelenek voltak elismerni. A tudományos társadalom hivatalosan nem mutatott túl nagy érdeklődést McKay elemzése iránt, részben mivel a Nakhla meteorit egy jóval későbbi időszakból származik, amikor a Mars már ugyanolyan zord közeg volt mint ma. Az utóbbi években azonban már évente kerülnek elő újabb és újabb marsi meteoritok, melyek között előbb-utóbb csak akad egy újabb 4,5 milliárd éves is, és akkor talán sikerül valamelyik McKay fivér igazát perdöntőnek minősíteni.

David McKay tíz évvel ezelőtti bejelentése és az azt követő technikai tanulmány valamit mégis létrehozott, nevezetesen az exobiológiát, a bolygókon az élet lehetőségét kutató tudományágat. A szkepticizmus pedig létrehozta azokat a szabványokat, melyek hasznosnak bizonyultak több más Mars-kőzet esetében is az élet jelenlétének kiértékelésében, illetve támpontokat adnak a bolygókutatóknak, honnan érdemes mintákat venni.