Az űrrepülőgép utolsó évei

Elérkeztünk cikksorozatunk (majdnem) végéhez, amiben az űrrepülőgép életciklusának utolsó nyolc évét vesszük sorra.

- I. rész - | - II. rész - | - III. rész - | - IV. rész - | - V. rész - | - VI. rész - | - VII. rész - | - VIII. rész - | - IX. rész- | - X. rész - | - XI. rész - | - XII. rész - | - XIII. rész
2005-ben a NASA első posztján az új ember Michael Griffin lett. Így elődje, O'Keefe után visszatért a "rend". Griffin korábban már dolgozott a NASA-n belül, mérnök volt, és tapasztaltnak tekinthető az űrügynökséggel kapcsolatos munka terén. Griffin ugyanakkor hamar kinyilatkoztatta, hogy sose volt nagy rajongója az űrsiklónak és a repülőgép-szerű újrafelhasználható űrhajók koncepciójának, ő az Apollo 2.0-át csinálta volna meg anno az 1970-es években.


Michael Griffin és az ARES I. - Orion (Apollo 2.0) ábrája
Vagyis a NASA élére hosszú idő után olyan ember került, aki egyértelműen vissza akarta vezetni az űrügynökséget az egyszer használatos hordozórakétákhoz, és az űrkapszula szerű űrhajókhoz. Ezen nézetet valló emberek korábban is akadtak, de igazán hangosan csak a Columbia-katasztrófa után lehetett a hangjukat hallani. Általánosan az volt a véleménye eme csoportnak, hogy a NASA egy "győztes" párost dobott ki a Saturn / Apollo nyugdíjazásával, és indult el a látványos, ám komoly kihívásokkal tűzdelt megoldások felé, mint amilyen az űrsikló is lett.


A Saturn V., az STS, illetve ARES I. és ARES V. méretarányos ábrája, az ARES család váltotta volna az STS rendszert a tervek szerint
Az 1980-as és 1990-es évek mintha alátámasztották volna ezt. Az űrsikló utáni időszak következő nagy ugrásának tartott SSTO (Single Stage To Orbit ~ Egy Fokozattal Pályára Állni) elképzelések közül először az X-30 program vérzett el, majd a '90-es években az DC-X, végül pedig az X-33 / Venture Star. Lehet vitatkozni, hogy pontosan mi miatt is lettek ezen programok kudarcnak minősítve, de az SSTO kritikusok (mint Griffin) szerint amiatt, hogy technológiailag túlságosan is nagy kihívások, ezért csak iszonyatos erőforrások biztosítása mellett lenne értelme foglalkozni velük - márpedig a NASA-nak nincs erre elegendő erőforrása. A másik oldalról nézve viszont érdemes belegondolni, hogy mennyi erőforrást fektettek be a "hagyományos" rakétatechnológia fejlesztésébe, és ott mennyi kudarccal kellett szembesülniük, mielőtt elérték az áhított célt.


Az ISS 2005. júliusában, erősen félkész állapotban - klikk a nagyobb képért
Természetesen Griffinnek is szüksége volt az űrsiklókra, hogy befejezze az űrállomást végre, hiszen eredetileg csak és kizárólag erre a feladatra szánták az űrrepülőgépeket. Ez elsőre biztonsági okokból is jó ötletnek tűnt, hiszen ha az űrsikló hővédő pajzsa megsérülne a felszállás közben, akkor az űrállomáshoz dokkolva megvárhatja a mentő-missziót, ami majd hazaviszi az űrhajósokat. Az űrállomás viszont nincs felkészítve arra, hogy 8 - 10 ember otthona legyen huzamosabb ideig (egy Progressz teherűrhajó szállítana fel utánpótlást részükre egy héten belül), ha pedig a fedélzetén valami baleset történik, az űrsiklóval felment űrhajósoknak nincs módjuk arra, hogy biztonságosan visszatérjenek a Földre. (A Szojuzzal felment űrállomás-személyzetnek ugye ott van az orosz kapszula.)


A mentőküldetéseknél így voltak elhelyezve a középső szinten az ülések, négy elöl, három pedig hátul, a zsilipajtó előtt


Az első sor tesztelés alatt
Ebből fakadóan amíg az űrállomás nincs kibővítve, a mentő-missziónak egyből indíthatónak kell lennie, vagyis egyszerre két űrsiklónak kell indításra készen állnia. Ez az igény korántsem teljesíthető könnyen mindössze három űrsiklóval. Az STS-300-as jelzésű mentő-küldetésből rögtön kettő is volt; az Atlantis feladata lett volna, hogy a Discovery által végrehajtott STS-114, majd STS-121 küldetéséhez szükség esetén lehozza az ISS-en rekedt űrhajósokat. Hogy a négy fős saját személyzet (ez a minimálisan szükséges az adott feladathoz) mellett a fent lévőket is lehozhassák, a középső fedélzeten hét ülőhelyet alakítottak ki, így összesen 11 űrhajóst szállíthatott haza az űrrepülőgép. Ha a mentő-küldetésre szükség volna, akkor annak indítására 35 nappal a döntés után kerülhet sor. A megmentendő űrhajósok eközben kipakolnak, és további 10 nap, amíg vissza is hozhatja őket.


Az RCO ICM kábel
A sérült űrrepülőgép biztonságos megsemmisítéséhez, irányított légkörbe vezetéséhez egyfajta "távirányítót" vitt fel a Columbia-tragédia utáni második úton (STS-121), ami valójáben egy kábelköteg, az RCO (Remote Control Orbiter ~ Távirányított Űrrepülőgép) ICM (In-Flight Maintenance ~ Repülés-közben felügyeleti (rendszer)). Ez a kábel a Földi Irányító Logikai Kezelőfelület (Ground Command Interface Logic - GCIL) csatlakozást kapcsolta össze a pilótafülke kezelőpaneljével és számítógépeivel, ennek segítségével az űrrepülőgépet a Földről, rádióparancsokkal lehet irányítani. Az űrrepülőgép eredetileg is rendelkezett egy robotpilótával, ám ez a személyzet munkájának megkönnyítésére szolgált, a Földről nem lehetett irányítani. Az RCO ICM rendszerrel viszont az űrrepülőgépet távirányítással lehetett (volna) bele irányítani a légkörbe, hogy a Csendes-óceán felett, (a lehetőségekhez képest) biztonságosan semmisüljön meg.

Az STS-114 és az STS-121 esetében ugye az STS-300-ként az Atlantis állt "készenlétben", majd a Discovery jött az STS-301 jelöléssel, mint az STS-115-ra induló Atlantis mentőhajója. Ezután a helyiértékek a következő úthoz igazodtak, és a mentőűrhajó mindig a következő űrállomáshoz induló űrrepülőgép lett. Vagyis az STS-116 (Discovery) esetén az STS-317 (Atlantis) indult volna, majd miután az STS-116 biztonságosan leszállt, elkezdték a felkészítését az STS-117-es küldetésre, aminek a mentőűrhajója az Endeavour (STS-322) volt, amelyik utána az STS-122-re készült.


Az STS-125 személyzete egy kicsit Hollywoodosra vett fotón - klikk a nagyobb képért
Csakhogy Griffin feltámasztotta az elődje által pénzügyi okokból leállított ötödik Hubble-űrteleszkóp javító küldetést. (O'Keefe ezen döntését nagyon sok kritika érte, mind a tudományos körökből, mind a NASA-n belül.) A leghangosabb indokok között szerepelt, hogy meg kell oldani a hatalmas műhold biztonságos, irányított behozatalát és megsemmisítését a légkörben. Ugyan elkészítették a robotokkal végrehajtott ilyen célú lehetőségek tervezetét, ám végül mégis az emberes űrséta mellett döntöttek.

Az már talán a sors iróniája, hogy végül csak egy dokkoló szerkezetet szereltek fel (természetesen sok egyéb javítási és fejlesztési művelet mellett) a Hubblera, amire később egy rakétával felküldött hajtómű-modul csatlakoztatható, amellyel majd a deorbitálás végrehajtható. A dokkoló szerkezettel elvi szinten megvalósítható egy későbbi szerviz misszió, immár a következő űrhajóval - noha ilyen tervek jelenleg még nem kerültek szóba.


Az Atlantis (STS-125) és a mentő-hajó Endeavour (STS-400) - klikk a nagyobb képért
Az STS-125 misszió persze éppen amiatt, mert ez volt az egyetlen misszió, ami nem az ISS-re indult, külön kategóriát képviselt a biztonság terén is, hiszen itt nincs 35 nap arra, hogy felkészítsék a mentőűrhajót, annak szükség esetén azonnal indulnia kell. A mentőküldetés eszköze szükség szerint az Endeavour lett volna, STS-400 jelzéssel. A fő nehézség az, hogy két űrrepülőgép nem képes dokkolni egymáshoz. (Egy időben felmerült ennek az igénye, de végül mivel közvetlen szükség nem volt rá, nem került az elképzelés megvalósításra.)

A mentő-missziók nem kaptak hivatalos NASA logót, de az STS-400 személyzete csinált egy nem hivatalosat...

Az Atlantis személyzetének így egy űrséta-sorozatot kell végrehajtania, és köszönhetően annak, hogy elegendő EMU űrruha nem áll rendelkezésre, összesen három átszállásra lesz szükség (először három, majd két-két űrhajóssal). Az átszállásoknál még arra is ügyelni kellett, hogy át kell vinni a fel- és leszálláskor viselt LES ruhát is, hiszen a visszatéréskor azokra is szükség lesz, tartalékot meg nem vitt volna fel az Endeavour.

Azonban az út úgy tűnt, el van átkozva, hiába támasztották fel. A Lockheed Martin cég a 2008. augusztusi időpontra egyszerűen nem tudta legyártani a két külső üzemanyag-tartályt. Mikor végre minden összeállt, és már az indítóálláson volt az Atlantis és az Endeavour, a Hubble egy újabb kritikus eleme hibásodott meg, és mivel több szerviz-küldetésre nem lesz lehetőség, végül úgy döntöttek, hogy elhalasztják a küldetést addig, amíg beépítik a szervizprogramba a frissen meghibásodott rendszer cseréjét is. Végül az STS-125 2009. május 11-én indult el, és hajtotta végre sikeresen a feladatát.


A Hubble az Atlantis-hoz dokkolva (STS-125) - klikk a nagyobb képért
Lapozz!