Az űrrepülőgép utolsó évei

Ahogy azt már említettük, a Hubble-javítóúton túl csak az ISS építésére fókuszáltak. Az eredetileg 2004-re tervezett Harmony dokkolásra végül 2007. elején került sor (STS-120). Szerencsére az ehhez eredetileg elképzelt "alap" (core) űrállomás kiépítést felülvizsgálták, és az űrállomás kibővítése megtörténhetett, hogy képes legyen teljes (6, illetve később akár 9 fős) személyzettel működni.


A Columbus végszerelése Hans Schlegel űrhajós által az ISS-en (STS-122)
- klikk a nagyobb képért
Így felkerült az ESA Columbus modulja, ami bő két évtizeddel korábban még különálló űrállomásnak indult (STS-122) illetve a JAXA Kibo modulja (STS-124). Az űrrepülések alatt biztonságot komolyabban érintő esemény nem történt, ám váratlan eseményekben nem volt hiány. Az STS-120 esetében a Harmony mellett felvitt napelemszárnyak kinyitásakor megsérült az egyik panel, így egy plusz napot beiktatva a küldetésbe egy extra űrsétán amennyire lehetett kijavították a sérülést.


Az ISS kinyitáskor megsérült napelemtáblájának sürgősségi javítása (STS-120) - klikk a nagyobb képért
Jött 2008, és egy új elnök, Barack Obama, Michael Griffin pedig ahogy illik felajánlotta a lemondását, azt pedig Obama elfogadta. A NASA vezetője 2009. nyarán Charles Bolden lett, aki a tengerészgyalogság két csillagos tábornoka. Az 1980-as és 90-es években négy űrrepülőgép-küldetésben vett részt, kettőben mint pilóta (STS-61C és STS-31), kettőben pedig mint parancsnok (STS-45 és STS-60), nem mellesleg pedig Obama tudományos tanácsadójaként dolgozott a választások alatt.


Charles Bolden első munkanapján mint NASA főnök
Eredetileg még 2008-ban Griffin is szembesült azzal, hogy a Bush-adminisztráció egész egyszerűen nem szándékozik foglalkozni az űrállomás további sorsával, a Constellation költség- és határidő-csúszásai miatt pedig már a 2014-es első út sorsa is kérdőjelessé vált. Mivel éppen zajlott a dél-oszétiai háború, arra számítottak, hogy nem lesz arra politikai támogatás, hogy orosz űrhajókat béreljenek az amerikai űrhajósok számára. Adott körülmények között az egyetlen lehetőség az űrsiklók leállításának felülvizsgálata volt, legalábbis addig, amíg az utód űrhajó el nem készül - ám ezt a verziót a politikusok nem támogatták.

Mikor Bolden került a székbe, a lehetőségeihez képest igyekezett az űrrepülőgépeket megóvni a politikai / szakmai jellegű támadásoktól, és aktívan kampányolt azért, hogy az eredeti 2010-es dátum helyett legalábbis még 2011-ben repülhessenek az űrrepülőgépek, befejezve az űrállomáshoz tervezett munkákat. Ezen elképzelését siker koronázta, mivel a csúszások miatt az eredeti két "utolsó" űrrepülés (STS-133 és STS-134) már csak 2011-ben volt megvalósítható, sőt, az Atlantis számára még egy további utat (STS-135) is kiharcolt, amelyben ellátmányt vihetett fel az űrállomásra.


A Tranquility modul úton a Endeavour (STS-130) rakteréből a végleges helyére - klikk a nagyobb képért
De ne rohanjunk ennyire előre. 2009-ben felvitték a japán tudományos raklapot, majd 2010-ben a Tranquility modult (STS-130), és az orosz MPM-1 tudományos modult (STS-132). Az utak jó harmadát fenn kellett tartani logisztikai és ellátmány szállításra, noha ekkor már dolgoztak az európai (ATV) és japán (HTV) teherűrhajók is, ám ezek kapacitása még nem volt elégséges, hogy megfelelően áthidalják az űrsiklók tervezett leállítása (2010) és az új amerikai teherűrhajók (a külső gyártók által készülő Dragon és Cygnus) közötti időszakot (eredetileg 2011, jelenleg inkább 2012).

Az űrállomás építése a körülményeket és az előzményeket tekintve tempósan és ekkorra már gördülékenyen zajlott. Kisebb-nagyobb problémák természetesen előfordultak, ám az űrsikló úgy tűnik méltóságteljesen vonulhat nyugdíjba, hiszen a feladatát ellátta, igaz, az előzetesen meghatározotthoz képest egy évvel később, mivel a csúszások miatt egy évet rá kellett húzni ahhoz, hogy a nemzetközi űrállomást befejezhessék.


A Discovery utolsó útja a VAB-ból az indítóállásra (STS-133) - klikk a nagyobb képért
Eljött végül 2011., és a három megmaradt űrrepülőgép egy-egy ISS-hez induló küldetéssel köszönt el. A Discovery kezdte a sort (STS-133), amely felvitte a Leonardo MPLM tehermodult, immár mint Állandó Többfeladatú Modul (Permanent Multipurpose Module, PMM), vagyis egy extra külső burkolattal immár az űrállomás moduljaként élhet tovább.


Az AMS felszerelése az ISS-re (STS-134) - klikk a nagyobb képért
Az Endevour folytatta a sort (STS-134), az Alfa Elektromagnetikus Spektrométerrel (AMS), ami eredetileg már nem került volna felvitelre, a 2010-re szóló űrsikló leállítás miatt.


Az Endeavour (STS-134) az ISS-hez dokkolva a Szojuz TMA-20-ról fotózva - klikk a nagyobb képért
A legutolsó útra az Atlantis indulhatott, immár mindössze négy fős személyzettel, mivel mentőmissziót nem tudtak indítani érte, a másik két űrsiklót ugyanis ekkora már elkezdték szétszerelni, így nem lett volna, ami lehozhassa őket. Négy ember viszont két Szojuz segedelmével hazahozható, amennyiben az Atlantis erre valamiért önerőből már nem lenne biztonságosan képes. Az STS-135 logisztikai út volt, magával vitte a Raffaelo MPLM modult, illetve néhány kiegészítő eszközt az űrállomásra. 2011. július 21-én, az Atlantis visszatértével véget ért egy korszak: az űrsikló végleg nyugdíjba vonult.


A déli-fény az ISS-ről nézve (STS-135) - klikk a nagyobb képért


Az Atlantis (STS-135) földet érése 2011. július 11-én - klikk a nagyobb képért
Az űrsiklókat szétszerelték, átvizsgálták, majd (gyakorlatilag repképes állapotban) összeszerelték őket, hogy aztán végleges helyükre, kiállításra kerüljenek. Hogy pontosan hova, az még nem eldöntött. Az Enterprise eredetileg az Udvar-Házy központban foglalt volna helyet, de mivel a Discovery képében oda egy valódi, világűrt megjárt űrsikló kerül, ezért a légköri tesztelésre használt gép az USS Intrepid múzeumhajóra kerül, New Yorkba. Az Atlantis Floridába megy, a Kennedy űrközpontba, míg az Endeavour Los Angelesbe, a Kaliforniai Tudományos Központba. Elméletileg. Ugyanis az űrsiklókra pályázó, ám alulmaradt múzeumok nehezményezték a döntési eljárást, amit ugyanakkor a NASA belső ellenőrzési irodája nem talált megalapozottnak.


A Discovery egyes számú főhajtóművét viszik az kettes szerelőhangárból szétszerelésre és ellenőrzésre 2011. márciusában
Apró érdekesség, hogy mivel a NASA szeretné az SSME főhajtóműveket felhasználni a következő hordozórakéta-családban (ideiglenes megoldásként, amíg elkészülnek a végleges hajtóművek), ezért e sorok írásakor úgy tűnik, hogy a kiállított űrsiklók hajtóművei ki lesznek szerelve, és a helyükre működésképtelen makettek kerülnek.


A 39B Indítóállás szétdarabolása közben
Az űrsikló utáni hordozóeszközökkel kapcsolatos döntések miatt (ezekről cikksorozatunk utolsó részében térünk ki) szétbontásra kerül az LC-39B indítóállás, a helyén egy új állás kerülhet kiépítésre, a várakozások szerint a kereskedelmi cégek számára. Az LC-39A az eredeti tervek szerint a Constellation / ARES, majd annak megtorpedózása után az azt követő SLS hordozórakéta részére használják majd fel. Sok, az STS programhoz szánt épület és eszköz sorsa szétbontás vagy selejtezés lett, az SSME hajtóműveket és az SRB gyorsítórakétákat a későbbi esetleges felhasználás esetére elraktározzák. A kiszolgáló személyzet jó része (függően attól, kiket sorolunk ide) mintegy 4000 - 6000 ember is az utcára került, további ezrek sorsa függ attól, hogy a tervezett SLS hordozórakéták és Orion űrhajók építéséhez és üzemeltetéséhez szükség lesz-e a munkájukra.

Még érdekesebb az űrhajósok kérdése, hiszen az elkövetkezendő pár (de legalább három) évben legfeljebb az orosz Szojuz űrhajóval juthatnak fel a világűrbe, és mindenképpen át kell őket képezni, akár a Szojuz-ra, akár az Orionra, akár a Dragon vagy Cygnus űrhajókra. Sok, jelenleg még aktív űrhajós valószínűleg már nem kerül beválogatásra, ezért nekik is új munka, új feladatok után kell nézniük.

Cikksorozatunk lezáró részében arra keressük a választ, hogy sikernek vagy kudarcnak lehet-e tekinteni az űrrepülőgép-programot, és hogy merre tart a NASA emberes űrrepülése.

Folytatjuk