Doom

Kiadó: Bethesda Softworks
Fejlesztő: id Software
Honlap

Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i5-2400 vagy AMD FX-8320 processzor, Nvidia GTX 670 vagy AMD Radeon HD 7870 grafikus kártya, 8 GB RAM, 55 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i7-3770 vagy AMD FX-8350 processzor, Nvidia GTX 970 vagy AMD Radeon R9 290 grafikus kártya, 8 GB RAM, 55 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Call of Dufy: Black Ops III, Battlefield: Hardline
Kategória: FPS

Több éves kihagyás után egy vadonatúj epizóddal tért vissza közénk az FPS-játékok koronázatlan királyának számító Doom, amely megmutatta, hogy miként is kell egy, az elődökhöz minden téren méltó folytatással előállni 2016-ban.

Ha valaki azt mondja néhány évvel ezelőtt, hogy a történetorientált FPS-ek korszakában az id Software legendás alkotásai közül bármelyik is visszatérhet még olyan formában, hogy az előtt fejet hajtanak a kritikusok, akkor nagy valószínűséggel csak szimplán kinevettük volna az illetőt, hiszen erre nagyjából annyi esély mutatkozott, mint a Half Life 3 megvalósulására. Habár hosszú évekbe telt, de az id Software azért lassacskán új erőre kapott, illetve alkalmazkodott az új trendekhez, aminek az első jele a 2011-es Rage volt, de mindeközben külsős csapatok a közbenjárásukkal többek között a Wolfenstein-sorozatot is feltámasztották, így mindenki őszintén reménykedett abban, hogy hamarosan végre a régóta tervezett és pletykált Doom 4 is visszatérhet majd közénk.

Habár az eredeti tervekhez mérten egy kissé átalakulva - hiszen az első projektet törölték, illetve újragondolták a készítők -, de 2014-ben azért csak átesett a hivatalos bejelentésen is a szimplán Doom címre keresztelt folytatás, amely sokakat már akkor teljesen lenyűgözött, és ez az állapot egészen a megjelenésig kísérte a legendás franchise legújabb tagját. Most pedig, hogy napokkal ezelőtt végre megjelent a végeredmény, kis túlzással úgy éreztük magunkat, mint egy kisgyerek karácsonykor, hiszen akinek egykoron jelentett valamit ez a név, az bizonyára tűkön ülve várta a premiert.




Amikor pedig végre kipróbálhattuk a játékot, nemcsak visszarepültünk egy kicsit gyerekkorunk legszebb nyaraira, hanem arra is rádöbbentünk, hogy a sok botladozás mellett az id Software egy igencsak kiemelkedő példát mutatott az egész játékiparnak, hiszen bebizonyították, hogy igenis lehet úgy folytatást készíteni egy legendás sorozathoz, még nagyobb kihagyás után is, hogy az ízig-vérig hű maradjon a gyökerekhez.

A Doom betöltését követően a többség bizonyára az egyjátékos módra veti majd rá magát, hiszen hiába rendelkeztek a korábbi részek kis túlzással stílusteremtő multiplayer-lehetőségekkel, azért az első és a második epizód idején, avagy a kilencvenes évek első felében még inkább a kampány miatt játszottunk, mert a közösségi élményeket - bármilyen hihetetlen is a mai generációnak - többnyire az utcán, a játszótereken és a focipályán kerestük. A játék ehhez a hagyományhoz igazodva egy minden túlzás nélkül tökéletes kampány módot vet elénk.

A Union Aerospace Corporation, avagy ismertebb nevén UAC nagyon csúnyán elbukott a Mars kutatása és kolonizálása terén, ezáltal az elszabadított pokoli démonok az ottani próbálkozások földbe döngölését követően most - a tudósok kapzsiságának köszönhetően - elindultak a Föld irányába, hogy az emberiség utolsó maradékát is kiirtsák az egész univerzumból. A sztorihoz hozzátartozik, hogy a fenyegetés leginkább annak köszönhető, hogy az említett gigavállalat túllépett minden határt, mivel szakembereik megnyitották a Pokol kapuit, hogy jól felfegyverzett katonák oldalán olyan erőforrásokra tegyenek szert, amelyek páratlan lehetőségeket biztosítottak volna az emberiség számára.

A terjeszkedés azonban olyan méreteket öltött, hogy a szervezet már nem tudta tartani vele a lépést, ezáltal a démonok átjárókat találtak a mi világunkba, és olyan vérfürdőbe kezdtek, amelynek hatására óriási káosz és zűrzavar keletkezett. Hősünk oldalán ebben a rendetlenségben ébredünk fel, méghozzá rejtélyes módon egy ágyhoz kötözve, ahonnan csakhamar kénytelenek leszünk kiszabadulni, hiszen egy földöntúli teremtmény tör az életünkre, majd miután brutális módon elintéztük a bestiát, az első pisztolyunk és páncélunk felvételét követően azonnal elindulunk, hogy megpróbáljuk egyszemélyes hadseregként megmenteni a világot a pusztulástól.




Ha a Doom kampányát röviden szeretnénk összefoglalni, akkor azt mondhatnánk róla, hogy egy kegyetlen, kíméletlen és egyben intenzív vérfürdő, amelyben pontosan olyan élmények várnak ránk, mint a korábban megjelent három epizódban - csak éppen modern grafikával párosítva. Természetesen balgaság lenne ennyivel elintézni a játékot, hiszen az id Software azért ismét gondoskodott arról, hogy apró-cseprő újdonságokkal varázsoljanak el minket a múltidéző hangulat és sajátosságok mellett.

A játékmenet tehát minden tekintetben a nagy elődök nyomdokaiban jár, amihez hozzátartozik többek között a linearitás is, de míg a legtöbb esetben ez zavaró tényező, addig a fejlesztők újfent tanúbizonyságot tettek arról, hogy nem véletlenül köthető a nevükhöz nagyon sok legendás alkotás. Ennek megfelelően, bár a tipikus, láthatatlan csőbe épített pályáktól megóvnak minket, a mai trendekkel ellentétben azonban nem vár ránk semmiféle szabadság, a pillanatnyi kóválygásokat leszámítva - míg például egy kulcsot keresünk a továbbjutáshoz -, mindig pontosan tudjuk majd, hogy merre is kell továbbhaladnunk.

Elgondolkodtató helyszínek és kisebb kitérők azért nyilván akadnak majd, hovatovább ezeken érdemes is lesz alaposabban szétnézni, már csak azért is, mert az id Software munkatársai elképesztő mennyiségű rejtett zegzugot helyeztek el a pályákon. Ezek hol egy-egy utalást vagy kikacsintást tartalmaznak - akár a sorozat klasszikus epizódjaira -, hol lőszerrel vagy az életerő regenerálódását szolgáló kiegészítőkkel szolgálnak számunkra, de sok esetben újabb fegyverekre, valamint gyűjthető Doom Marine-figurákra is akadhatunk az efféle mellékutakon. Utóbbiakat érdemes lesz szorgosan gyűjteni, hiszen sok értékes dologra beválthatjuk őket.

Mint az bizonyára az imént már mindenki számára világossá vált, a Doom egyáltalán nem váltott trendkövető magatartásra, és ez nemcsak a pályaszerkesztés vagy a történetmesélés kapcsán igaz rá, hanem a játékmechanika legalapvetőbb tulajdonságaival kapcsolatban is. Példának okáért - ahogyan az elvárható volt - a játékban nincs automatikus regenerálódás, hanem a legnagyobb klasszikusok nyomdokain haladva, a falakon elhelyezett elsősegély-dobozkákból nyerhetjük vissza életerőnket, de az említett rejtett zugokban, valamint a legyilkolt ellenfelek tetemein is találhatunk majd ilyen kiegészítőket.




Ami szintén nem a megszokott - legalábbis manapság -, hogy a Doom esetében elfelejthetjük a fedezékhasználatot, a taktikus megközelítést és a realitást is, a sok-sok vérprofinak beállított, közben viszont gyakran mégis önmaga paródiájába hajló FPS után ugyanis végre kaptunk egy olyan játékot, amelyben semmi más dolgunk nem lesz, csak rohanni, ugrálni és szó szerint darálni az ellenséges démonokat. Fegyverekből és a megfelelő nehézségi szinteken lőszerből szerencsére mindig elegendő mennyiség áll majd a rendelkezésünkre, ezáltal az újdonságok mellett olyan klasszikusokat is kézbe vehetünk, mint a szinte minden ellenféltípussal szemben kiemelt hatásfokkal alkalmazható rakétavető, vagy a közelharcban nagy pusztítást végző láncfűrész.

Az élmény tekintetében egyébiránt a Doom egyjátékos lehetősége minden téren kellemes lett, folyamatosan hajtja előre az embert, hol elkápráztatja, hol pozitív értelemben megbotránkoztatja, hol a múlt emlékeire alapozva egészen új élményekkel biztosítja a makulátlan élvezeteket. Merész kijelentés ide vagy oda, de a kampány kis híján tökéletesre sikeredett, éppen ezért óriási fájdalom, hogy a többjátékos módnak ezek után igazi töltelékíze és -szerepe van, hiszen a kiváló magányos élmények után feleakkora élményt sem tudott nyújtani, ami elsődlegesen annak köszönhető, hogy talán a fejlesztők sem igazán tudták, mit is akartak belőle kihozni.

Nem véletlenül volt annyi negatív megnyilvánulás már a korábbi bétatesztek után is, a multiplayer ugyanis helyenként a Halo, máshol pedig a Call of Duty vagy a Quake hatását kelti, de semmiképpen sem olyan, mint amit a Doom név alatt elvárnánk. A legszomorúbb, hogy ez sajnos nem csak a hangulat terén érvényes, hiszen hiába jók az arénaszerű pályák, hiába vannak benne a jól megszokott játékmódok - csak a szokásos klisék, semmi újdonság -, tengerészgyalogosunk oldalán egészen furcsán hatnak majd a fejlesztések, de összességében az is, hogy nem démonokkal kell harcolnunk. Azt nyilván nem lehetne mondani a többjátékos módra, hogy rossz lenne, mert a végeredmény tekintetében egyáltalán nem az, sőt nagyon jól és kiegyensúlyozottan működik az egész, ellenben hiányzik belőle egy olyan megfoghatatlan és megnevezhetetlen összetevő, ami a kampányt a magasságokba képes emelni.




Grafika: A Doom kapcsán nagyon sokan várták, hogy a fejlesztők vajon mit hoznak majd ki az id Tech 6 grafikus motorból, amely most először debütál élesben, és kijelenthető vele kapcsolatban, hogy ha nagy általánosságban nem is mérföldkő, az újgenerációs követelményeknek maximálisan megfelel, sőt mi több, korunk egyik legszebb FPS-játékává emelte a végeredményt. Nemcsak elképesztő részletességű pálya- és karakterdizájnt tesz lehetővé az új technológia, hanem az effektek tekintetében is lenyűgöző, hovatovább optimalizálni is meglepően jól lehet, hiszen egy a rendszerkövetelményeknek megfelelő számítógépen garantáltan nem okoz majd problémát a futtatása.

Kezelőfelület, irányíthatóság: Mi lepődtünk volna meg a leginkább, ha a Doom kapcsán a kezelőfelülettel vagy az irányíthatósággal valami probléma lett volna. A játék ugyanis a klasszikus FPS-kliséket alkalmazza ezen a téren, kis túlzással tehát elegendő az egér és a WASD gombok használata ahhoz, hogy a legdurvább ellenfeleket is legyűrjük majd. Aki játszott már életében legalább egy belsőnézetes akciójátékkal, az biztosan rögtön profinak érezheti magát itt is, ami sokak számára óriási pozitívum lesz!

Játszhatóság: Habár a kampány kis túlzással rekordhosszúságú lett - az id Software alkotásaihoz mérten azért nyilván nem -, így kényelmesebb tempóban és felfedező üzemmódban akár 15 órát is kihozhatunk belőle, és bár az egyjátékos élmények minden téren makulátlannak tekinthetők, a multiplayer miatt azonban nem túl őszinte a mosolyunk. Messze nem rossz, amit a készítők ezen a téren összedobtak, de hiányzik belőle a lélek, sőt még inkább talán a múltidéző szellem, ami miatt ezen a téren kicsit csalódtunk, noha a többségnek azért nyilvánvalóan önmagában is elegendő élményt nyújt majd az egyjátékos kampány. Ami miatt azonban óriási plusz pont a készítőknek az a SnapMap pályaszerkesztő, ami olyan egyszerűre sikeredett, hogy bárki alkothat vele újabb tartalmakat, ergo megvan az esélye annak, hogy születik néhány olyan csatatér, amelyek miatt szívesebben betöltjük majd a jövőben a multiplayer módot.

Intelligencia, nehézség: Összességében kijelenthető, hogy a Doomon még a mesterséges intelligencia és a nehézség kapcsán sem lehetne fogást találni. Nyilván vannak kisebb-nagyobb botladozások, ezáltal néha kissé frusztrálóak lehetnek a túl erőszakos ellenfelek, de a nagyszerűen skálázott nehézségi szinteknek köszönhetően garantáltan bárki megtalálhatja majd a számításait.

Hangok, zene: A Doom ráadásként még a hangok és a zenék tekintetében sem vall kudarcot! Az ütközetek alatt a klasszikusokat idéző kemény metálzenékre irthatjuk az ellenfeleket, ami mellé kellően erőteljes fegyverhangok, illetve egyéb hanghatások is társulnak majd. Habár túl sok átvezető animáció nincs a játékban, a rádión folyamatosan bejelentkező doktor narrációja és az egyéb szinkronhangok viszont megfelelő minőséget biztosítanak a végeredménynek.

Összegzés: Ha összességében beszélünk az új Doomról, akkor kijelenthetjük vele kapcsolatban, hogy az id Software nagyszerűen bemutatta, hogy miként kell méltóképpen feltámasztani egy igazi klasszikust. A minden elemében múltidéző, de mégis kellemesen újszerű élményekkel kecsegtető egyjátékos kampány ugyanis az első perctől az utolsóig képes elvarázsolni a klasszikus FPS-ek rajongóit, és bár a multiplayer mód a legtöbb embernek csalódás lesz, mivel azonban ez csak egy lehetséges opció, ezért önmagában a történet is elviszi a hátán az egész végeredményt. Ezek után itt lenne az ideje egy hasonlóan minőségi epizóddal gyarapítani a Quake-sorozatot is, esetleg valami vadonatúj dolgot elindítani, hiszen az id Software még 25 év után is tudja, hogy mitől döglik a légy!