Spider-Man

Kiadó: Activision
Fejlesztő: LTI Gray Matter

Rendszerkövetelmények:
Minimum: PII 266 MHz, 64 MB RAM, 3D gyorsító, Win9x/ME/2000
Hasonló játékok: Oni, Fighting Force
Kategória: Akció

Az elmúlt évszázad rengeteg szubkultúrát termelt ki magából: képregények, filmek, könyvek, sőt játékok köré szerveződtek rajongói táborok. Elég, a már 25 éve dúló Star Wars-mániára gondolnunk, vagy egy csodálkozó pillantást vetnünk a Counter Strike-ot napi rendszerességgel űző fanatikus gamerekre. Nos, a Spider-Man is hasonló népszerűségnek örvend. Az 1963-ban debütált képregény alapsztoriját gondolom felesleges ismertetnem, aki még nem hallott Peter Parkerről, és az őt szuperhőssé változtató pókcsípésről, az gyaníthatóan valami nagyon kicsi, nagyon eldugott, és nagyon lakatlan szigeten élt az elmúlt harminc esztendőben. A képregény egyébként 1989 óta magyarul is olvasható kisebb-nagyobb megszakításokkal, csak néha eltűnik szegény a magyar lapkiadás háborgó óceánjában… A Pókember népszerűségére jellemző, hogy a játékgyártókat sem hagyta hidegen a sorozat sikere: a kilencvenes évek első felében jópár játék készült az akkoriban menő 16 bites konzolokra a Pók főszereplésével. A 2D-s éra hanyatlásával aztán valahogy eltűntek ezek a játékok a tévék/számítógépek képernyőjéről, és csak most, jó öt év elteltével jutott eszébe valakinek (név szerint a Tony Hawk’s játékokkal megérdemelt sikert arató Neversoft-nak) hogy itt lenne az ideje átvinni Spidey kalandjait egy szebb, 3D-s világba.

     
A Neversoftos fiúk persze nem tagadták meg konzolos gyökereiket, és a Spider-Man eredeti verziója a Sony kis szürke dobozára készült el először, nem kis sikert aratva tavaly ősszel a Playstation tulajok táborában. A játékot kiadó Activision pedig lelkesen elkezdte átkonvertáltatni más konzolokra (először N64-re, majd Dreamcastre) is a sikerjátékot. Nekünk, szegény, elnyomott pécés gamereknek meg ismét csak a süti vége jutott, vagyis több mint egy évet kellett várnunk a PC-s portra (melyet végül is a Gray Matter követtet el). Ezek után már csak egy kérdés maradt: megérte e a hosszú várakozás? Tessék csak tovább olvasni, remélem a cikk végére minden kiderül...

     
Kezdjük talán azzal, hogy a Spider-Man izig-vérig konzolos játék maradt, és ennek bizony megvan a maga jó és rossz oldala. A például nagyon jó, hogy nem bonyolították túl a játékot. A Spider-Man tulajdonképpen a jó öreg beat’em stílus mai újragondolása: kegyetlenül el kell benne verni mindenkit, aki él és mozog. Szerencsére a fejlesztők nem elégedtek ennyivel, és nem estek bele a „húzzunk a laracroftra pókjellmezt, tüntessük el feminim domborulatokat, tanítsuk meg karatéjozni, oszt kész is az új játék” – csapdába. A Spider-Man estében ugyanis kidolgozott sztorival állunk szemben, kérem szépen, mely a folyamatos verekedésen kívül még sok egyéb más huncutságot is megkíván a mi Peter Parker barátunktól. A történet amúgy teljesen korrekt (hogyne lenne az, mikor a comics-félisten Stan Lee is közreműködött a megalkotásában). Van itt minden, ami egy átlagos Spidey-rajongót nyálcsorgatásra késztet: szimbióták, Venom, ál-Spiderman, Carnage, sőt a „jó” oldalról is felvonul pár ismerős arc (Black Cat, Punisher, Daredevil, Captain America, csak hogy az ismertebbeket említsem). Nagyon jó húzás, hogy az egész sztorit „képregény-szerűen” játszhatjuk végig, ami esetünkben azt jelenti, hogy a történetet hat epizódra osztották fel a készítők, melyben az egyes részek mind egy-egy külön „füzetnek” felelnek meg. A sztori egyébként azzal kezdődik, hogy szerencsétlen Pókot (nem először, és persze nem is utoljára a képregény fennállása óta) bűnözőnek nézi mindenki, ő pedig kénytelen igazának bizonyítása végett felkutatni az igazi tetteseket, és jól elverni őket.

     
A verekedés persze kevés lesz a gonosz ellen legyűrésére, hiszen milyen is lenne egy Sipderman-játék ugrálás, falon mászás, meg a hálós trükkök nélkül? Ezekből is kapunk majd bőven, sőt meg merem kockáztatni, hogy a game ugrálós-mászós részei jóval élvezetesebbre sikeredtek a bunyós feladatoknál. Ennek legfőbb oka az, hogy a verekedés megvalósítása bizony elég kis egyszerű lett, és néha egyszerűen monotonná, meg unalmassá válik. Addig rendben is lenne a dolog, hogy kétféle támadás van (ütés, rúgás), plusz ezeket kombinálni tudjuk az ugrással is (nagyon látványos letámadásokat lehet csinálni a levegőből), csak nekem nagyon hiányzott egy változatos kombó-rendszer ( a la Oni) a repertoárból. A kombók hiányát némileg pótolják a speciális mozgások (ezek mind a hálóvetéssel kapcsolatosak, és esetenként nagyon jó poén pl. befonni valakit, vagy a „háló-bombával” leverni egy felhőkarcoló tetejéről), de alkalmazásuk csak valamikor a játék utolsó negyedében válik igazán szükségessé, az ellenfelek többségét az alaptámadásokkal is le tudjuk csapni, tök feleslegessé téve a speckók rendszeres használatát. A speciális mozgásokhoz hasonlóan ritkán használható a „felkapok egy tárgyat, és az ellenfélhez vágom” –mozdulat, a fentiekkel teljesen megegyező okból: bonyolultabb (és néha kevésbé célravezető), mint ugrásból fejbe rúgni valakit.