A szilárd hajtóanyagú rakétahajtómûvek fõ elõnye az egyszerûség: kell egy hosszúkás égõtér, amit feltöltenek a szilárd hajtóanyaggal, a végére egy fúvóka, és kész is van. Folyékony hajtóanyagnél kell legalább két tartály, azokhoz szivatyúk és csõhálózat, amelynek szabályozhatónak kell lennie, hogy a rakétahajtómûhöz eljusson a nafta, és kell maga a rakétahajtómû. És akkor még nem beszéltünk a hajtóanyagról, mivel a rakétahajtómûvekbe alkalmazott folyékony üzemanyagok egy része vagy nagyon alacsony hõmérsékleten forr (vagyis kriogén, pl. a folyékony oxigén), vagy erõsen mérgezõ, esetleg toxikus (pl. hidrazin), amelyek pedig nem ebbe tartoznak, azok többsége túl kis hatásfokú...
Amikor a költségek és a fejlesztésre fordítható erõforrások korlátozottak, akkor nem nehéz a döntés, melyiket válasszák...
Ez a gép ebbõl a szögbõl nézve leginkább egy szódás szifon-patronra emlékeztet, amire vicces hobbisták szárnyakat ragasztottak.
Ez nem tisztán szilárd, hanem hibrid, ezért szabályozható. Ráadásul az összetevõk teljesen biztonságosak és a lehetõ legkörnyezetbarátságosabb;) anyagok. Valami gumi/szilárd komponens/, meg kéjgáz dinitrogénoxid/kevésbé szilárd komponens. Ez utóbbi égõtérbe áramlása szabályozható/elzárható.
Úgy tudom, hogy a szilárd üzemanyagú rakéták hajtómûvei irányíthatatlanok, addig mennek amíg ki nem fogy az anyag, leállítani se lehet õket. Miért nem folyékony üzemanyagot használnak?
Nemnem. Az üzemanyagból egy darab letört, és ez tömítette el a fúvóka nyílását.
Informatika és tudomány
