Makszim Gorkij - DANKO SZÍVE
&
#187;Élt hajdanában a földön egy törzs. Három oldalról járhatatlan vadon vette körül táborát, a negyedik oldalon puszta terült el. Vidám, erõs, merész emberek voltak. Egyszer nehéz idõk köszöntöttek rájuk: valahonnan más, idegen törzsek bukkantak elõ és a rengeteg mélyébe kergették az õslakókat. Ott csak mocsár volt és homály uralkodott, mert ez õsrengeteg volt, a fák ága olyan sûrûn egymásba fonódott, hogy rajtuk keresztül nem lehetett látni az eget és a nap&
#172;sugarak is alig tudtak utat törni az ingoványig a sûrû lombokon át. De amikor a napsuga&
#172;rak mégis rávetõdtek a mocsár vizére, onnan olyan bûzös pára szállt fel, hogy egyre-másra hullottak el tõle az emberek. Ekkor sírva fakadtak a törzs asszonyai és gyermekei, az atyák pedig gondba merültek, és bánat szállt rájuk. Ki kellett törni ebbõl a vadonból, de erre csak két út nyílott: az egyik - visszafelé, ahol most az erõs és ádáz ellenség tanyázott; a másik - elõre, ahol faóriások álltak, amelyek hatalmas ágaikkal szorosan átölelték egymást és bütykös gyökereiket mélyen a mocsár ragadós iszapjába bocsátották. Ezek a kõkemény fák némán, mozdulatlanul álltak nappal, a szürke homályban, és még szorosabban tolultak az emberek köré esténként, amikor fellobbantak a máglyák. És ezeket az embereket éjjel-nappal, mindig úgy szorongatta a sötétség kemény gyûrûje, mintha össze akarta volna roppantani õket, mert õk a végtelen pusztához szoktak hozzá. Még szörnyûbb volt, amikor csapkodta a szél a fák koronáját és az egész vadon oly tompán zúgott, mintha fenyegetõzött és halotti éneket zengett volna az emberek fülébe. Ám ezek mégis erõs és bátor emberek voltak; élethalálharcra indultak volna amazok ellen, akik egyszer legyõzték õket, de nem volt szabad elpusztulniuk a küzdelemben, mert szent titkokat õriztek és ha kipusztultak volna, a szent titkok is elvesztek volna velük. Ezért hát csak vesztegeltek és tanakodtak a hosszú éjszakákon át, az erdõ tompa zúgása közepette, a mocsár dögletes, bûzös párájában. Üldögéltek búsan, a máglya vetette ár-nyak meg nesztelen táncot jártak körülöttük, de úgy rémlett, mintha nem az árnyékok táncol-nának, hanem az erdõ és az ingovány gonosz szellemei ujjonganának... Az emberek csak üldö-géltek, töprengtek. De semmi - sem a munka, sem a nõk nem szipolyozzák úgy ki a férfiak lestét-lelkét, ahogy a gond... Félelem kapott lábra közöttük, bilincsbe verte izmos karjukat, félelmet ébresztettek az asszonyok is, amint zokogtak a bûztõl elpusztultak teteme felett és siratták az élõk sorsát, akiket gúzsba kötött a rémület - és gyáva szavak kaptak szárnyra az erdõben; elõször csak restelkedõ, halk hangok, aztán mind hangosabbak és hangosabbak... Már-már az ellenség színe elé akartak járulni, hogy ingyen felkínálják neki szabadságukat, mert most már - miután megrémítette õket a halál - senki sem félt többé a rab élettõl... De akkor ott termett Danko és egyszál maga megmentette mindnyájukat.&
#171;
Az anyóka nyilván nem egyszer regélt már Danko lángoló szívérõl. Éneklõ hangon szavalt. Rekedtes, tompa hangja világosan elém festette a zúgó rengeteget, amelynek közepén a szeren&
#172;csétlen üldözöttek elhullottak a mocsár dögletes leheletétõl.
&
#187;Délceg legény volt Danko: egy hús, egy vér velük. A daliák mindig merészek is. Azt mondja pajtásainak:
- Töprengéssel nem lehet félrehengeríteni a sziklát az útból. Aki semmit sem csinál, annak nem változik meg a sorsa. Minek tékozoljuk erõnket bánatra, meddõ töprengésre? Talpra le&
#172;gények, gyerünk a vadon sûrûjébe, vergõdjünk át rajta, annak is csak vége van valahol - hisz a világon mindennek van vége! Rajta hát! Gyerünk!
Ránéztek és látták, hogy õ a legderekabb mindnyájuk között, mert szemében roppant erõ és eleven tûz ragyogott.
- Vezess bennünket! - mondották. És õ élükre állt...&
#171;
Az öregasszony hallgatott egy darabig, a sztyeppbe nézett, ahol mind feketébbé sûrûsödött a sötétség. Danko lángoló szívének szikrái valahol a messzeségben lobogtak és kék égi virágok-nak tetszettek, amelyek csupán egy szempillantásra nyílnak ki.
&
#187;Danko élükre állt. Mindnyájan egy szívvel-lélekkel követték, mert hittek benne. Nehéz volt ez az út! Mindent homály borított és az ingovány lépten-nyomon kitátotta poshadt szagú, mo-hó torkát, hogy embereket nyeljen el, de meg a fák is hatalmas falként torlaszolták el az utat. Gallyaik egymásba fonódtak; mint a kígyók, nyúltak gyökereik mindenfelé. Minden lépésért véres verejtékkel fizettek azok az emberek. Sokáig vonultak... Egyre sûrûbb lett a rengeteg, és egyre fogyott erejük! Ekkor zúgolódni kezdtek Danko ellen; azt rebesgették: kár, hogy ez a tapasztalatlan ifjú a törzs élén vaktában nekivágott a bizonytalannak. De õ csak haladt elõttük fürgén, derûsen.
Egyszer azonban vihar tört ki az erdõ felett; tompán, fenyegetõen zúgtak a fák. És ekkor olyan sötét lett a vadon, mintha egyszerre odagyûlt volna minden éjszaka, ahány csak volt a világon, amióta ez a rengeteg keletkezett. A piciny emberek a nagy fák között, félelmes mennydörgés közepette vonultak tovább. A faóriások ide-oda hajlongtak, recsegtek, dühös dalokat zúgtak, a fák koronája felett cikázó villámok pedig hideg kék fénnyel világították meg az erdõt egy-egy pillanatra; ahogy felvillantak, sebesen tova is tûntek, csak az embereket rémítgették. A villá&
#172;mok hideg fényében szinte megelevenedtek a fák és a sötétség tömlöcébõl menekülõ emberek köré tárták hosszú, redves karjukat, sûrû hálóba gabalyítva õket, hogy ne mehessenek tovább. Az ágak homályából meg sötét, hideg rém figyelte a vonulókat. Nehéz volt az út és a kimerült emberek elcsüggedtek. De restelltek beismerni gyengeségüket és ádáz dühükben Dankóra vetették magukat, arra a férfira, aki élükön haladt. Korholták, hogy nem ért a vezetéshez! Úgy biz&
#8217; a&
#8217;!...
Megálltak és az erdõ diadalmas zúgása közepett, a reszketõ homályban, fáradtan, mérgesen ócsárolták Dankót.
- Semmirekellõ bajkeverõ vagy! Vezetsz az orrod után és már agyonkínoztál bennünket; no de az életeddel lakolsz érte!
- Ti kértétek: &
#8222;vezess!&
#8221; és én vállaltam is a vezetést - kiáltotta Danko és bátran kifeszítette mellét. - Bennem megvan a bátorság a vezetéshez, ezért is álltam a törzs élére! De ti? Mit tettetek ti, hogy segítsetek magatokon? Ti csak botorkáltatok és nem tudtátok hosszabb útra megõrizni erõtöket! Csak vánszorogtatok, ténferegtetek, akár a birkanyáj!
De ezekre a szavakra csak még jobban feldühödtek.
- Meghalsz! Halállal lakolsz! - üvöltötték.
A vadon egyre zúgott-mormogott, mintha tódítani akarná a fenyegetõ kiabálást, a villámok meg cafatokká hasogatták a sötétséget. Danko azokra tekintett, akikért vállalta ezt a roppant feladatot és azt látta, hogy azok olyanok, akár a vadak. Sokan vették körül, de egyetlen arcon sem látott szemernyi hálát sem; ezektõl ugyan hiába remélt irgalmat. Ekkor megfájdult szívé-ben a méltatlanság, de tüstént el is fojtotta a szánalom: szerette az embereket, és az ötlött eszé-be, hogy õnélküle biztosan elpusztulnak. És íme, fellángolt szívében a vágy, hogy megmentse, kivezesse õket a könnyû útra, és ekkor fellobbant szemében e hatalmas tûznek sugara... Azok meg ennek láttára azt hitték, hogy Dankót elöntötte a méreg, ezért gyulladt olyan vakító fény a szemében: és résen álltak, mint a farkasok, azt várták, hogy majd birokra kél velük, és még szorosabb gyûrût vontak köré, hogy annál könnyebben megragadják és agyonverjék. De õ már átlátott szándékukon; ettõl még vakítóbban fellángolt a szíve, mert fájóan elszomorította e szándék.
A vadon meg egyre zengte zord énekét, dörgött a menny és ömlött a zápor...
- Mit tegyek az emberekért? - kiáltotta Danko és túlharsogta még az égzengést is.
És kezével hirtelen feltépte mellét, kiszakította belõle szívét és magasra emelte feje fölé. Vakí-tóan lángolt a szív, akár a nap, még a napnál is vakítóbban, és elnémult a rengeteg, amelyet fénnyel árasztott el a végtelen emberszeretet lobogó szövétneke: fényétõl szétfoszlott a homály és - valahol a vadon mélyén, reszketve - az ingovány falánk torkába hullt. Az ámuló emberek pedig kõvé meredtek.
- Gyerünk! - kiáltotta Danko és elõre, a helyére rohant: magasra tartotta lángoló szívét és azzal világította meg az embereknek az utat.
Azok megbûvölten eredtek nyomába. Ekkor az erdõ ismét zúgni kezdett, csodálkozva rázták koronájukat a fák, de a rengeteg moraját elnyelte a rohanó emberek dübörgése. Mindannyian gyorsan és merészen futottak, mert a lángoló szív csodás látványa magával sodorta õket. Most is elpusztult egynéhány, de jajszó és könny nélkül pusztult el. Danko meg mindig elöl haladt, és lángolt a szíve, egyre lángolt!
Most hirtelen szétvált elõtte a vadon, szétvált és mögötte maradt, némán, tömören. Danko és az emberek egyszeribe a napfénynek, az esõmosta tiszta levegõnek tengerébe merültek. Vihar dúlt - ott, mögöttük, az õserdõ felett, de itt már ragyogott a nap, pihegett a sztyeppe, gyémánt&
#172;har&
#172;mat tündökölt a pázsiton, és a folyó híg aranyként csillogott... Estére járt az idõ, és a le&
#172;nyug&
#172;vó nap sugarai olyan vörösre festették a folyót, mint a Danko feltépett mellébõl forró sugárban kibuggyanó vér.
Danko, a vakmerõ, büszke hõs egy pillantást vetett maga elé a puszta távolába - boldog pillan-tást a szabad földre és büszkén felkacagott. Aztán leroskadt és - meghalt.
A dús reményû, boldog emberek pedig nem vették észre halálát és nem látták, hogy Danko holtteste mellett még mindig ott lobog bátor szíve. Csak egy óvatos ember vette észre és mert félt, hogy a láng valami kárt okoz, rátaposott a büszke szívre. Ekkor a szív ezer szikrát vetett és kihunyt...
Nos, innen erednek a puszta kék fényei, melyek mindig vihar elõtt bukkannak elõ!&
#171;
Mire az öregasszony végére ért a gyönyörû mesének, a pusztán ijesztõ csönd támadt, mintha a sztyeppét is elbûvölte volna a vakmerõ Danko ereje, aki lángra gyújtotta szívét az emberekért és meghalt, anélkül, hogy bármely jutalmat is kért volna tõlük. Izergil elszunnyadt. Rátekin&
#172;tet-tem és az jutott eszembe: vajon hány regét és emléket õrzött meg memóriája. És eszembe jutott Danko nagy, lángoló szíve, meg az emberi képzelet is, amely már oly sok szép és meg&
#172;kapó regét szült.
Feltámadt a szél és a condrák alól elõtárta a mind mélyebben alvó Izergil anyó összeaszott mellét. Betakargattam a vén testet és magam is végignyúltam mellette a földön. Csendes volt a puszta és sötét. Az égen még mindig lassan, unottan kúsztak a felhõk, és tompán, búsan zúgott a tenger.
Makai Imre fordítása