#90: ez fõleg tálalásmódtól, forrástól függ. A távolsági skálák kalibrálása jelenleg az egyik legkényesebb téma az egész csillagászatban, pont az általad boncolgatott következmények miatt. Túlságosan vitatott témakör ez.
#91: Az a probléma, hogy a nap sugárzása nagyon jól utánozza a feketetest-sugárzást. A szinképben inkább az intenzitás-hiányok jellegzetesek, nem az intenzitás-maximumok. Namost, intenzitás-hiány alapján nehéz elkülöníteni az égitestet az alapból nem sugárzó háttértõl (mármint, a spektrum erre felhasználható részein - ha valaki kötözködni óhajtana :) )
Jelenleg a kisbolygó-keresés azon alapul, hogy néhány naponta lefényképezik (ez az érzékenység és a közvetlenebb feldolgozás miatt általában speciális, monokróm CCD kamerákat jelent) a vizsgált részletet, majd a felvételeket számítógéppel összehasonlítják. A két kép illesztése után az azonos részletek (állócsillagok) kiszûrhetõk, a nagyobb önmozgással rendelkezõ égitestek viszont rajta maradnak a képen - képsorozatok esetén jellegzetes pontsorok formájában.
Mivel nagyon halvány objektumokat vizsgálnak, a felvétel készítésének idõtartama nagy: néha több óra is lehet. Ilyenkor a távcsõ pontos iránytartását számítógép vezérli.
A másik gond lehet a CCD sajátzaja: ezt egyrészt hûtéssel csökkentik, másrészt a több órás expozíciót több részre osztják, a képeket pedig digitálisan összegzik.
További probléma az egyes pixelek eltérõ érzékenysége: ezt un. fehérképek készítésével ellenõrzik, a felvételeket ennek megfelelõen korrigálják.