Rómát a monda szerint Romolus és Remus alapította Kr.e. 753-ban. Rómát 7 legendás halmon építették 25 km-re a tengerparttól a Tiberis folyó partján. E halmok a Mons Capitolinus, Caelius, Aventinus, Esquilinus, valamint a Collis Quirinalis és Viminalis. Ezen a 7 halmon kívül a császárság idején a városhoz csatolták még északon a gyéren lakott Pinciust, és a Mons Ianiculust a Tiberis jobb partján. Késõbb Aurelianus császár idején a Mons Vaticanust is a városhoz csatolták. A város területét egy régi etruszk szokás szerint jelölték ki. Egy eke elé fogtak egy fehér bikát, és egy tehenet úgy, hogy a bika jobbról a külsõ, a tehén balról a belsõ oldal felé esett. Az ekétõl feltört hant befelé fordult az új város területére. Ez a barázda lehetett az ún. pomerium, a város õsi határa. Ahol helyet akartak hagyni késõbbi kapunak, ott felemelték az ekét, és egy darabig vitték. Kezdetben a város falai követték a pomeriumot, de késõbb a város növekedésével és fejlõdésével az eredeti pomerium is módosult. A legrégebbi fal az elsõ település helyét a Palatinust vette körül, majd megerõsítették a Capitoliumot is. De a város rohamosan fejlõdött, és emiatt már Tarquinius Priscusnak új falakat kellett építeni, amiket csak Servius Tullius fejezett be. A gallusok betörésénél Róma teljesen leégett, s újjá kellet építeni. Mivel a város már akkor is túllépte a területi kötöttségeit, ezért elég rendszertelenül folyt az építkezés. Sulla észak felé bõvítette a város határát Pinciussal. A város ebben a korban, még nagyon dísztelen volt, de Caesar és Augustus felvirágoztatta, és a téglavárosból gyönyörû márványvárossá formálta. A várost Servius Tullius 4 kerületre osztotta, Augustus pedig már 14-re. A nagy körfalat sok császár építette, de végül Probus fejezte be, s Honorius restaurálta Kr.u. 403-ban.
Róma kezdetben nagyon egyszerû város volt. Ez az egyszerûség Sulla idejéig fenn is maradt. Róma ekkor éri el fejlõdésének csúcsfokát területileg is és lakosság számában is. Ekkor a város egy milliós lakosságú volt. Mivel nagyon kis területre zsúfolódott be az egy milliós lakosság, ezért Róma szúk utcákból állt. Bérházak voltak mindenütt, amik nem ritkán 5 szintesek, néha akár 10 szintesek is voltak. A házak összeomlása napirenden volt. Nero rendeletileg szabályozta, hogy a házak utcai homlokzata csak 20 m magas lehet. Különösen sokat szenvedett a város a tûzvészek miatt. Nero alatt csaknem a fél város, Antonius Pius alatt csaknem 340 égett le. A város csaknem 7000 fõs tûzoltósága és rendõrsége sem tudott segíteni. A lakások viszont igen drágák voltak. Egy nagyon szerény igényû lakás bére Augustus idejében kb. 1000 kiló marhahús árának felelt meg. Az utcák általában nem volta szélesebbek 4 méternél. Az utcákra pakolták ki az emberek a bódéjukat, és ezzel együtt még szûkebbek voltak. Fõleg mikor a városon kívüli kisbirtokokról az ünnepekre feljöttek a városba az emberek, akkor tûnt nagyon szûknek. Az utak nagyon jó minõségû, óriási négyzetre vágott ködarabokból készültek, melyek gyakran most is dacolnak az idõ vasfogával. A város csatorna és vízvezeték (aquaeductus) rendszere nagyon fejlett volt. A köztársaságban meglévõkhöz a császárok még 13-at építettek, s ezek közül több még ma is használatban van. A vizet megszûrték, s úgy szállították a lakásokba és a fürdõkbe. A régi vízvezetékek közül a legismertebbek az aqua Appia (kb. 15 km hosszú, Appius Claudius Caecus vezette Kr. e. 312-ben a város délnyugati csúcsáig), és a 80 km hosszú aqua Marcia, amely nemcsak a leghosszabb, hanem a legnagyszerûbb volt. Róma fürdõkultúrája is külön említést érdemel. Kezdetben még nem számított a római ember mindennapi szükségletei közé a fürdõ használata, de késõbb a fürdõk használata az egész birodalomban divatos lett. Mindenhova azonos beosztás szerint építettek fürdõket. Külön kád volt a hideg, a langyos és a forró víznek. Az emberek nagyon gyakran jártak nyilvános fürdõkbe. A közegészség ügy nem volt túl jó Rómában. Orvosok nem voltak eleinte sehol. Késõbb a hadseregnek nagy szüksége volt rájuk a sebesültek miatt. Eleinte különbözõ bevált népi módszereket alkalmaztak, késõbb különbözõ isteni, és vallási módszerekkel próbálkoztak. A viszonylag jól képzett keleti, elsõsorban görög orvosokat mûködését a rómaiak maradi görögellenessége akadályozta. A csatában sokszor több ember halt meg utána a sérülésekben, mint a csatában. Augustus császár már jutalmazta az orvosokat. Antonius Musa, Augustus orvosa kigyógyította õt a reumás betegségébõl, se ezért minden orvost mentesített a közterhek viselése alól. Nero korában már magas kitüntetéseket kaptak az orvosok. A köznép viszont nagyon rossz állapotban volt ebbõl a szempontból. A járványok gyakoriak voltak. Kr. u. 65-ben egy járvány 30000 embert ölt meg. Rendezett rendõrség eleinte nem volt, de mégis gondoskodtak a polgárok biztonságáról. Kezdetben az aedilisnek volt a feladata a közbiztonságra való felügyelet. A császárkorban a rendfenntartás ügye teljesen az oraefectus urbi határkörébe ment át, s õ alá rendeltek valamennyi rendõrközeget, így a praeotokat, mint egyes régiók rendõrkapitányait, a néptribunusokat és az aediliseket, valamint a középítkezések felügyeletével megbízott szakembereket. A rendõrség hatásköre pontosan szabályozva volt. Hatáskörükbe tartozott többek között különösen a közerkölcsökre való felügyelet, és több olyan rendelet megtartásának az ellenõrzése, amelyek a közegészségügyi szempontból voltak fontosak: pl. A temetkezések s a sírok szabályozott rendje, valamint a házak lehetõ tûzbiztos építése. A császárkorban külön rendeletek jelentek meg a házaknak eladás végett való lebontása és mûépítészeti díszítések lefejtése ellen.
A római társadalom általános jellemzése:
Mibõl éltek a rómaiak?
Számtalan költõ regélte már el Itália szépségét. Nem véletlen tehát, hogy az Itália szép és termékeny földjén élõ rómaiak hazájuk nagyságának egyik biztosítékát a mezõgazdaságban látták. A földmûvelést tartották hosszú ideig szabad emberhez egyedül méltó foglalkozásnak. Megbecsülték õket. Jó gazdának számított, akinek az éléskamrájában, sajt, tej, méz bõven volt, kecske, disznó, bárány akadt a ház körül, és nem volt üres az olajos és boros pince. A béke napjaiban természetes volt, hogy minden államférfi és hadvezér a földet mûvelte. Egyes családi nevek is e foglalkozás eredményességérõl tanúskodnak. A Lentulus (lens –lencse), Cicero (cicer -borsó), Fabius (faba –bab) családok földjein valamikor dúsan teremhettek a hüvelyesek, a Porcius (porcus –sertés), Ovinius (ovis –juh), Asellius (asellus –szamár) családok inkább az állattenyésztés területén tûnhettek ki. A földbirtokok kezdetben kicsinyek voltak, a tulajdonos családtagjaival együtt mûvelte meg, de a köztársaság vége felé óriási méretû latifundiumok alakultak ki. A hódító háborúk következtében áradt Itáliába az olcsó munkaerõ, a rabszolga, a provinciák bõven ontották a termést, mindezt tönkretette a kisparaszti gazdaságokat, és kevés kézben nagy birtoktestek összpontosultak. Eleinte a gabona volt a fõ termény: búza, árpa, zab, azon kívül zöldségek. Évenként háromszor szántottak, eleinte fa- majd vasekével. A gabonaszemeket kézzel vetették el. A nyári hónapokban sokszor okozott gondot a szárazság ezen úgy segítettek, hogy a patakok, folyók vízének egy részét csöveken a termõterületekre vezették. Késõbb komoly vízvezetékeket (aquaeductus) építettek. A gazda köteles volt a birtokán áthaladó részt jól karban tartani, s ezért bizonyos mennyiségû öntözõvizet használhatott fel. Az aratás sarlókkal történt. A begyûjtött kalászokat emberi erõvel csépelték ki.
Késõbb a principátus korában a latifundiumok megnövekedésével a gabonatermelés Itáliában háttérbe szorult, és a szükségleteket fõleg importtal elégítették ki. Ugyanakkor viszont virágzásnak indult a szõlõ, olaj, és gyümölcstermelés. A munka nagy részét rabszolgák végezték. Az egyik nagy gazdasági termény a bor volt. Nagyon szerették a bort. Van olyan fajta is, amit 20 évig érleltek. Szerették a mustot is. Készítettek belõle szirupot, amit édesítésre használtak, a borecetnek pedig ugyancsak a szakácsmûvészetben volt szerepe. A szõlõt karóval támasztották meg, vagy fára futtatták. Háromszor kapálták. A szüret legtöbb helyen októberben volt. A fürtöket késsel szedték, majd hordókban lábbal taposták. A mustot agyagedénybe öntötték, hogy kiforrja magát, majd amphorákba helyezték, gyakran úgy, hogy füst érhesse. A rómaiak véleménye szerint a füst kellemes mellékízt ad a bornak.
A másik fõ mezõgazdasági termény az olaj volt. Termelése komoly befektetést igényelt, de megérte, mert az olaj nagyon sok mindenhez kellett. A sütéshez, a világításhoz, kenõcsõkhöz és kozmetikai cikkekhez. Az olaj bogyóját hagyták megérni a fán, majd kézzel óvatosan kosarakba szedték, utána úgynevezett olajprésben sajtolták. Az olajt amphorákban, néhol hordókban tárolták. Ez is értékes kiviteli cikk volt. A gyümölcs is fontos szerepet játszott a római gazdaságban. A legelterjedtebb gyümölcs a füge volt, mely népélelmezési cikké vált. Fontos megemlíteni még a mézet is. A méhészet is elég fontos volt, mert nem ismerték a cukrot, és ezt használták fõ édesítõszerként. Mindig jól jövedelmezett az állattenyésztés is. Használták igavonó állatnak, de nagyon szerették a húsát és a tejtermékeket is. Lovat három célra tenyésztették: igavonásra, lovaglásra és versenyzésre. Megbecsülték a ló okosságát. Megbecsülték a szamarat is, de még inkább az öszvéreket. Az utóbbiakat utazások alkalmával használták elõszeretettel, mert az öszvér óvatosan és biztosan mozog a hegyi utakon. Sertést, juhot, kecskét szinte minden gazdaságban lehetett találni. Még halat is tenyésztettek a halastavakban. A köztársaság végén, és a császárkor elején idilli jelzõkkel ruházták fel a földmûvelõi életet. Ezt bizonyítja az is, hogy a nemeseknek volt vidéki lakhelyük is. De azért késõbb jobban húzott a szívük a város felé, és egyre kevesebb idõt töltöttek vidéken.
A köztársaság korai századaiban mindenki a falusi birtokán készítette el azt az iparcikket, amire szüksége volt, késõbb azonban kialakult a finomabb áruk és luxuscikkek iránti igény, és komoly ipar fejlõdött. A római ember nem becsülte úgy az iparosokat, mint a földmûvelõket, sokáig nem is tartották szabad emberhez méltónak.
A kézmûvesek közül a legnagyobb megbecsülésnek örvendtek az ácsok, a faber tignariusok, akik a házak vagy a középületek létesítésénél játszottak közre. Eleinte minden fából készült, aztán kõbõl és égetett téglából, így elõtérbe kerültek a tervezõk, kõmûvesek, üvegesek, lakatosok, szobrászok, lépcsõkészítõk stb. Ezeket közös néven faber-nek nevezték. Sokra becsülték még a lakatosokat és a kovácsokat, akik a gazdáknak ekevasat, gereblyét, sarlót és egyéb eszközt tudtak készíteni. Késõbb az igények képzett szakmunkát követeltek a fényûzések miatt. A házakhoz égetett téglákat használtak, így téglaégetõ kemencék keletkeztek, melyek gazdag emberek tulajdonában voltak, bár volt olyan császár, akinek volt saját kemencéje.
A ruha készítése több ember keze munkája volt. Elõször voltak a kallósok, akik a gyapjú anyagokat kallózták, posztót és nemezt állítottak elõ. Fehérítették, és frissé tették a gyapjút. Utána a szabó-varró rabszolgák a gazdájuknak varrták. A tûk csontból, bronzból, vagy vasból készültek. Az élelmezés is fontos szakma volt Rómában. A pékek munkája nagyon fontos volt, mert késõbb már csak a nagyon gazdagok sütötték otthon a kenyeret, a többi ember a péknél vette. A városokban sok hentes is mûködött. Az otthoni házak nem voltak alkalmasak az élelmiszerek hosszú távú tárolására, ezért mindig venni kellett a friss húst.
A különféle tárolóedények ipara is jól jövedelmezõ volt. A „terra sigillita”, a vörös agyagból készült, fémmázzal borított porcelánedények még az egyszerû háztartásokban is megtalálható volt. Nagyon jövedelmezõ volt, s ezért a nagy földesurak próbáltak olyan rabszolgákat keresni, akik értettek ehhez. Voltak olyan mûhelyek, ahol 40-50 ember dolgozott. Tudtak még bronztálakat készíteni, de ezeket csak a nagyon gazdagok tudták megvenni.
Az üvegeket öntéssel, préseléssel vagy fújással állították elõ. Nemcsak edényeket készítettek az üvegbõl, hanem ablaktáblákat, is bár ezek nem terjedtek el az egész birodalom területén. A hagyomány szerint egy kézmûves feltalálta a törhetetlen üveget, de Tiberius császár kivégeztette, mert attól félt, hogy ez a virágzó iparágak alkonyát okozza.
A kézmûveseknek meg volt a saját utcája, ahol az utcán ülve, egy 3 lábú széken dolgoztak. A kézmûvesek érdekeit egyesületek, úgynevezett „collegiumok” védték. Ezeknek a testületeknek érdekvédelem volt a fõ feladata, gondoskodtak az elhaltak végtisztességérõl, és szükség esetén segélyezték egymást. Sokszor politikával is foglalkoztak. A collegiumok egy-egy istenség védnöksége alá húzódtak.
A bányászoknak volt a legszörnyûbb sorsa mind közül. Rabszolgákat dolgoztatta a bányákban. Megjelölték õket, hogy ne tudjanak elszökni, és összeláncolva aludtak. Nem védte õket semmi. Késõbb már szabad emberek is dolgoztak, mert elfogyott a rabszolga. Az õ érdekeiket már védték. Hadrianus császár például elrendelte, hogy a bányáknál fürdõket kell létesíteni. A bányákat fõleg külsõ fejtéssel mûvelték, utána meg kis tárnákat vájtak. Oszlopokkal védekeztek az omlás ellen.
Róma kereskedelme eleinte nagyon szerény volt. Úttalan utakon, régi etruszk maradványokon haladtak a kereskedõk. Sokszor elõbb értek el olyan helyekre, ahova a légiók csak késõbb. A köztársaság vége felé már hozzá lehetett jutni a kínai selyemhez és az afrikai gyümölcsökhöz. Eleinte csak az ünnepnapokon voltak vásárok, de késõbb állandósultak. Kialakultak az olyan emberek, akik csak ezzel foglalkoztak. Ahogy a kézmûvesek, úgy a kereskedõk is szerettek egy utcában tömörülni, egymás mellé letelepedni. A gabonakerekedõk a Vicu Frumentarius-on laktak, a kozmetikai cikkeket árusítók a Vicus Unguentarinus-on. A gyümölcs-, méz- és virágkereskedõl, az ékszerészek és a hangszerkereskedõk a Forum Romanum-ot átvészelõ Via Sacra mentén, a luxuscikkek fõ üzlethelységei pedig a Mars mezõn voltak. Róma egyes terein rendszeresen azonos árut lehetett kapni, így a Forum Pascatorium-on halatm a Forum Suarium-on sertéseket, a Forum Boarium-on szarvasmarhákat. Az i.e. II. sz.-ban épült Rómában az elsõ nagy vásárcsarnok, a macellum. Késõbb több hasonlót emeltek. Traianus császár 6 emeletes üzletházat építetett, amelynek minden szintjén más árut lehetett kapni.
Róma ellátásában nagy szerepet játszott Ostia, az Urbs-tól 20 km-re fekvõ kikötõvárosnak. Ide jöttek a világ minden részérõl az árucikkekkel megrakott hajók, és innen szállították Itália kincseit is exportra. A kikötõnek oly nagy volt a forgalma, hogy állítólag a város fõterén 70 irodaház mûködött, amely a különbözõ hajós cégek, vagy kereskedési társulatok helységei voltak. A vásárcsarnokokban, és az utcákon óriási zsivaj volt. Az árusok hangosan hirdették portékájukat, néha kirakatokat is készítettek.
A kereskedelem fõ problémája a szállítás volt. Nagy mennyiségû árut szárazföldön nem lehetett szállítani, a karavánok csak a könnyû portékákat tudták szállítani. Sokszor fegyvereseket fogadtak a rablók elleni védekezésre. A tömegméretû szállítás elsõsorban vízi utakon történt. Nagyon sokszor zaklatták õket a kalózok, és mindenkit kegyetlenül kegyetlenül lemészároltak. Miután a kalózok már erõsen veszélyeztették a kereskedelmet, a szenátus Pompeiust bízta meg leverésükkel, aki hosszabb ideig rendet és nyugalmat tudott teremteni.
ja és a kérdés ami nagyon nem megy. a római jogkör. mármint akko rhogyvolt, hogy a köztársaságban milyen consulok és egyebek voltak, és a köztársaság után megmaradt a szenátus milyen jogkörrel stb?