Állok a „Wittner Mária és barátai készpénzzel fizetnek a Magyar Televízió büféjében” címû nagyméretû olajfestmény elõtt. Lenyûgöz a profizmus, magával ragad a hozzáértés, s csodálattal bámulom az alkotó bravúros ecsetkezelését, melynek nyomán egyre markánsabban domborodik ki az erkölcsi mondanivaló: a rendõrállam brutális barbarizmussal verte ki a szabadságharcosok kezébõl a mackósajtokat, és lábbal tiporta a gyümölcsjoghurthoz való jogaikat. S miközben zavartan a kijárat felé araszolok, még vetek egy pillantást a „Békésen demonstrálók kommunista kirakatokat számolnak fel a Belvárosban” címû alkotásra. Fél perc elteltével csöndben, nehogy magamra haragítsam a rendõrállam viperáit, behúzom magam mögött a kijárati ajtót.
Kilépek a szabadba, ahol szabad szemmel is jól kivehetõ, miként ölt soha nem látott méreteket a rendõri brutalitás. A felfegyverzett egyenruhások mindenkire rátámadnak: Orbán pártelnök, épp egy félreérthetõ, szövegösszefüggésébõl kiragadott, hazaárulónak látszó mondattal birkózik. Pokorni helyettes úr egy rendõrök által megvert mentõst támogat, Révész Máriusz pedig – aki nem tudja, hogy hol van, és arra sem emlékszik, hogy miként került oda, - puszta kézzel száll szembe egy elszabadult tankkal.
Megáll az ész, a valóság elszabadul, térdig taposunk a nemzeti érzelmûnek nevezett handabandában. Hírnök jõ, s lihegve szól: az Astoriánál a rendõrök atombombát dobtak a Jégbüfére, Ádert is körülvették, de még tartja magát, Deutsch-Für Tamás pedig belépett a Gój Motorosok Egyesületébe.
Érzem, hogy nem lehet tovább teszetoszázni: nem kívánnék magam alá rendõrállamozni, ezért rögtönzött vizsgálóbizottságot követelek az esetek kivizsgálására. Kiderül, ez kevés, ezért dokumentációs központot hozok létre. Tehetem, minden erkölcsi alapom megvan hozzá: én is azok közé a milliók közé tartozom, akiket október 23-án nem bántalmaztak a rendõrök!
Elmondanám, hogy engem hogyan nem bántottak! Október 23-án, a forradalom ünnepén, kis családommal otthon ültünk, és néztük a televíziót. (A Hír-tévé természetesen nem adta az állami ünnepséget, számukra nem volt hír, hogy ötvenhat állam fõembere álldogált a Kossuth téren.) Ekkor drámai esemény történt: ha jól emlékszem, éppen a számhoz emeltem a kávéspoharat, amikor arra lettem figyelmes, hogy nincs a kezemben utcakõ, nem köpködök a rendõrök felé, mire õk nem jöttek be a mi lakásunkba, hogy könnygázzal terítsék be a nagyszobát.
Félelmetes volt, még mindig borzongok, ha eszembe jut. Különösen, ha arra gondolok, hogy másoknak még ennél is szörnyûbb élményeik voltak: egy középkorú tanárnõ két gyermekével nem ment ki a Kossuth térre. Legalább félóráig nem voltak ott, majd nem indultak el a Bajcsy-Zsilinszky út felé. Mindezek után az Arany János utca környékén nem emeltek barikádokat. Délután a budai hegyekben kirándultak, élvezték a gyönyörû idõt, a napsütést, csak azt nem értették, hogy a rendõrök miért nem szorítják õket az Astoria felé. Estefelé, ahelyett, hogy kimentek volna a Ferenciek terére, inkább hazamentek, ahol nem szidták a rendõrök anyukáját, ezért azután nem is kaptak a gumilövedékekbõl.
Ha lehet, még a fentieknél is megdöbbentõbb az a történet, amelyrõl egy fiatal pár, Ibi és Zoli tájékoztatta a Nemzeti Dokumentációs Központot. A fiatalok, mindketten pályakezdõ diplomások, úgy tervezték, hogy az ünnepet otthon töltik, édes kettesben, egy igen kellemesnek ígérkezõ, kétszemélyes elfoglaltsággal adózva az ötven évvel ezelõtti hõsök emlékének. Egy pillanatra felvetõdött bennük, hogy két együttlét közben esetleg mocskoszsidózzanak, netán ÁVH és rendõrállam kiáltásokkal hívják fel magukra a figyelmet, ám végül másként döntöttek. Mint utóbb kiderült, helyesen tették: a brutális rendõrök nem kérték õket, hogy oszoljanak – ezt egyébként nem is szívesen tették volna, éppen ellenkezõ okból maradtak odahaza. Így történt, hogy senki sem törte rájuk az ajtót – egyszer szólalt meg a telefon, de épp mással voltak elfoglalva, ezért nem vették fel. Valószínûleg így úszták meg, hogy nem lõttek ki rájuk gumilövedékeket, és még számos más módon sem vegzálták õket.
Az elsõ néhány napon mintegy kilencmillió hétszázezer bejelentés érkezett a központba. A legtöbben arról számoltak be, hogy miközben nem vonultak Árpád-sávos zászlók alatt, nem üvöltöztek mindenféle mocskos jelszavakat, nem támadtak rájuk a rendõrök. Sokan jelezték, hogy miközben nem dobáltak Molotov koktélokat az egyenruhásokra, azok, válaszként, nem vetettek be ellenük könnygázt. Sõt, akadt olyan bejelentõ is, aki azt állította: nemcsak aznap, de még másnap, sõt, két nap elteltével sem érezte a könnygáz szagát.
További három millióan voltak olyanok, akik nem ÁVH-ztak, ehelyett a kiskertjükben dolgoztak, vagy a gyerekeikkel beszélgettek, filmet néztek, zenét hallgattak, könyvet olvastak, aludtak.
Még ki kell vizsgálnom, miként lehetséges, hogy a rendõrség mintegy négyszázezer nappaliban elmulasztotta szemmagasságban kilõtt gumilövedékkel hatástalanítani a plazmatévék képernyõjét.