Az alapgond az, hogy eleve éllel hárítást eddig egyetlen harcmûvészeti ágban sem láttam, no meg a kardok sem voltak letámasztva eredetileg, ugye... a másik, az, hogy "acél", semmit nem jelent. Ma már ha acélt kérsz, elédraknak egy könyvnyi vastag katalógust. Ez akkoriban azért nem így volt, ennek ellenére hajlamosak ezeket a szarokat a modern metallurgia alapanyagaival elkészíteni. Ez valahol érthetõ is, kevés olyan ember van, aki még a patakmedreket túrja bucavasért. Az összehasonlítás már csak ennyi alapján is eléggé a levegõben lóg (igyekszem kerülni a "baromság" szót), de továbblépve a gyártástechnológián, hosszúkard vastagságára, alkalmazott technikájára stb. nézve sem összehasonlítható a katanával, noha ez utóbbival nem volt közvetlen élményem. A fizikát megb*szni meg nem lehet, ez is tiszta. A megeresztés révén szívós lesz az anyag, ezért hajlik, ha túledzik, rideg, és törik. A kovácstûzi hegesztés egy híres „trükk”, de az optimumot nehéz eltaláni, mivel nem lehet valami egyszerre kemény is és hajlékony is. Kicsit hasonlít ez a szenzációhajhász „10 Legjobb tank”-„dokumentum”filmekre és társaira. Ilyen elb*szott szempontrendszer és reprodukálhatatlan, irreális körülmények közepette én is azt hozom ki gyõztesként mondjuk, az angol hosszúíj és a magyar reflexíj közül, amelyiket jobban akarom.
Persze, érthetõ, szakítódiagramos vizsgálatok elég kevés nézõt vonzanának – de legalább utána kevesebb tizenéves mondogatná, hogy a katanával ketté lehet vágni egy faszit gótikus lemezvérttel együtt.