Egyszer azt kérdezték tolem, hogy „Mi a filozófia?” Azt feleltem: „A filozófia a rossz kérdésfeltevés muvészete.” Amikor a vak ember azt kérdezi, hogy „Mi a fény?” – az a filozófia. Amikor a süket azt kérdezi, hogy „Mi a zene? Mi a hang?” – az a filozófia.
Ha a vak ember azt kérdezné, hogy „Hogyan kaphatnám vissza a szemeimet?”, akkor az többé már nem filozófia lenne, hanem vallás. Ha a süket elmegy az orvoshoz, hogy gyógyítsa meg a fülét, akkor azzal o a vallás irányába indul el, nem a filozófia irányába.
A filozófia az mero találgatás, spekuláció; szeretnéd kiagyalni az igazságot – miközben semmit sem tudsz. Az igazságot azonban nem lehet kiagyalni; bármit is okoskodsz ki, az nem lehet igaz. Az igazságot fel kell fedezni. Az igazság már itt van... mindössze arra van szükség, hogy kinyissuk a szemünket, hogy legyen szemünk, amivel látjuk; hogy legyen szívünk, amivel érezzük; hogy legyen létünk, amivel jelen lehetünk benne. Az igazság mindig jelen van, csak mi nem vagyunk itt, csak mi hiányzunk. És mivel mi nem vagyunk jelen, nem láthatjuk az igazságot sem. És közben egyre csak az igazságról kérdezünk. Sosem tesszük fel a helyes kérdést: hogyan kell jelen lenni? Hogyan kell jelenlétté válni?
Az igazságról kérdezünk, és már maga a kérdés is csak eltávolít tole – mert ha kérdezel, akkor az már magában hordozza a feltevést, hogy egy külso személytol választ kaphatsz a kérdésedre. A kérdés magában hordozza azt a feltevést, hogy valaki más elmondhatja neked, mi az igazság. De senki sem tudja neked elmondani – az igazság nem elmondható.
Lao Cu azt mondja: Az igazság, amit szavakkal elmondhatsz, többé már nem igazság. Amint kimondtad, hazugság lesz belole.
Miért? Azért, mert ez nem egy informatív tudás; ha az lenne, nagyon könnyen átadhatná egyik ember a másiknak.
Az igazságot egy belso tapasztalás formáján keresztül ismerheti az ember. Az olyan, mint egy íz a nyelveden. Ha valaki még sosem kóstolt édességet, hogyan magyarázod el neki, hogy milyen az édes íz? Nem fogod tudni megértetni vele. Ha valaki még sosem látott színeket, hiába magyarázol neki róluk.
Vannak dolgok, melyeket csak tapasztalni lehet, és csak a tapasztalaton keresztül lehet megérteni. Isten pedig: a végso tapasztalás, amely teljességgel kifejezhetetlen, átadhatatlan. Legfeljebb néhány utalás adható – de azt a néhány utalást is nagyon rokon-szívvel kell fogadnod, különben elmulasztod oket.
Ha az elméddel értelmezed oket, akkor lemaradsz róluk, mert mire megy az elme az értelmezgetéssel? Az elme csak a saját múltját adhatja. Csak a saját káoszát adhatja. Csak ellentétességet, kétségeket, zavart adhat. Mindezt ráülteti az igazságra, az utalásra, amit kaptál, és máris minden eltorzult. Az elméd nincs abban a helyzetben, hogy képes legyen látni, érezni.
A vallás egyszeruen egy olyan közeg megteremtését jelenti, melyben az elméd képes látni, képes ellentétek nélkül, egy egységként, megosztottság nélkül létezni; képes felfogni, érzékelni; képes teljességben, tisztán létezni. Az az elme, amelyik tele van gondolatokkal, képtelen az érzékelésre, a közvetlen felfogásra; a gondolatok minduntalan beleavatkoznak. Azok a gondolatok ott tornyosulnak egymás hegyén-hátán. Mire valami eljut legbensobb lényedhez, ha egyáltalán eljut, többé már nem ugyanaz, mint amit szeretett volna átadni az, aki tud. Egy egészen más dolog lesz belole.
Buddha minden egyes ilyen utalást háromszor elismételt. Valaki megkérdezte tole, hogy miért ismétel el mindent háromszor. Azt felelte: „Még háromszor sem elég. Amikor eloször mondom, csak a szavakat halljátok. Csak az üres szavakat; üres, kongó, tartalom nélküli szavakat. Eloször nem hallod meg a tartalmát. Másodszorra meghallod a tartalmat is a szavakkal, megérzed az illatát, de annyira elbódulsz tole, olyan misztikus köd ereszkedik rád, hogy akkor amiatt leszel képtelen a megértésére. Ezért kell háromszor elismételnem.”