Vala egy terror Terror topic, ahol elég részletesen ki lett vesézve az, amit a legtöbben közel-keleti konfliktusnak neveznek (Izraeli-Arab ellentét).
Van rá egy tippem, hogy itt is mivel fog kezdõdni a téma, szóval onnan kiollóztam egy kis fejtágítást, amit anno elkövettem:
Elõször is: nincs történelmi Palesztina! Fejre tudok állni az olyan zöldségektõl, hogy az Izraeliek vannak idegen földön, mivel ez marhaság!
Kis történelmi alaptudás az elõzményekrõl: A zsidó nép õsei idõszámításunk elött úgy 1200-1300 évvel léptek kb. a mai Izraeli területekre (úgy hívták, hogy a Kánaán Földje, ez kb. Eretz Yizrael héberül kiejtve, innen jön Izrael neve), és I.e. X. században egy egységes országot hoztak létre a környezõ területek elfoglalásával (Dávid és Salamon király ideje, ha valakinek mond ez valamit), ekkor itt egységes arab népcsoport még nem volt jelen. Majd utána kétfelé szakadt, és komoly harcokat vívtak egymással, I.e. VII. században az Asszírok igázták le õket, majd az I.e. VI. században a Babiloniai Birodalom olvasztotta magába a vidéket, és Nabukodonozor uralkodó leromboltatta Jeruzsálemet, és elüldöztette a zsidókat a vidékrõl. Még ennek a századnak a végén a Perzsák legyõzték a Babilóniaiakat, és újraépítették Jeruzsálemet, és visszaadták a területett a zsidóknak (de a fenhatóság a Perzsáké maradt). I.e. 63.-ban a Római birodalom megszállta a vidéket, és Szyria provinciához csatolták. Valamikor az I.-II. század környékérõl van az elsõ történelmi emlék Palesztínáról, ugyanis a zsidók így nevezték a "Palesztinok földjét". Idõszámításunk után a VII. században az arabok hódították meg Jeruzsálemet, és az arab birodalomhoz (Arábiához) tartozott hosszú ideig (persze közben rövidebb idõkre megszállták a vidéket az európai keresztes hadjáratok idején, de ezek csak átmeneti idõszakok voltak, a végén ismét arab kézre került a terület). A zsidók eközben kivándoroltak európába (ott amúgy sok esetben voltak üldözva a keresztény inkvizicó álltal). A XVI. századra az Ottomán birodalom (Törökországhoz) terjesztette ki a hatalmát (az Ottomán-birodalom fénykorában), a mihez tartás végett a törökök nem arabok, saját nyelvük és kultúrájuk van. Az 1800-as években a területett többségében palesztinok lakták, és ekkor kezdõdött a cionista mozgalom, amelynek lényege létrehozni a zsidó államot, az egykori szent föld területén. Ekkoriban a zsidók a palesztinoktól pénzért vásároltak területeket a bevándorló zsidóknak, és városokat, falvakat alapítottak, valamint mezõgazdaságba fogtak, és szép lassan termelni kezdtek az addig megmûveletlen sivatagos vidéken. Az I. VH.-ban a terület az angolok kezére került (ugye az Ottomán birodalom / Törökország a tengelyhatalmakhoz tartozott), és Palesztina néven a brit birodalom része lett. A szélsõséges zsidók ez idõben már keményebb eszközökhöz nyúltak, hogy létrehozzák saját államukat, terrorista módszerekkel küzdöttek elõször a törökök, majd az angolok ellen. A két világháború között kezdett kiélõzdni a helyzet az arabok és a zsidók között, fõleg, hogy a 20-as, 30-as években már tömegesen érkeztek a fasiszta és kommunista üldözés elöl menekülõ zsidók bevándorlók, és a britek cseppett sem örültek nekik, olyannyira, hogy a angol hadihajók állították meg a menekülteket szállító hajókat, és az elfogottakat Cipruson zárták koncentrációs táborokba. A 1945-ben a Szovjetúnió és az USA megegyezett, hogy létrehozzák a zsidó államot, és hogy valahogy elejét vegyék a paprikás hangulatnak, két államot álmodtak meg, egy Zsidó és egy Palesztin államot, Jeruzsálemet, amely mindkét vallás számára szent hely pedig nemzetközi felügyelet alá helyezi (az 1945-ös ENSZ határozatban meghatározott felosztás). A nagyhatalmak vakságának köszönhetõen egyik népcsoportot sem sikerült kielégíteniük (bár valószinüleg lehetettlen lett volna mindkét csoport számára elfogadhatónak tartott terv kidolgozása), mivel végülis rájuk erõszakolták volna egy általuk nem elfogadott változatot, ezért a két csoport egymásnak esett, és az angolok két tûz között találták magukat, majd végül ki is vonultak Palesztina/Izrael területérõl. 1948-ban volt az elsõ Arab-Izraeli háború, és a zsidók elfoglalták az 1945-ös palesztin területek jó részét, de Jordána simán bevonult Ciszjordániába (nem különösebben érdekelte õket, hogy a terület elvileg Palesztinoké). Érdekesség: azon államok jó része, amelyek Izrael létét nem ismerik el, szintén ebben az idõszakban jöttek létre, Jordánia, Szíria, Irak, stb., ezek mind a II. Világháború utáni politikai megállapodások szülöttei, legtöbbjüknek nincs igazi történelmi háttere. Izrael függetlenségét 1948-ban kiáltották ki, és az ENSZ-ben az Egyesült Államok mellett több nyugat-barát ország is egybõl aláírta azt (köztük az Irán), nem sokkal késõbb a Szovjetunió és a keleti blokk is követte õket. A palesztinoknak nem volt egységes vezetésük, sem olyan politikai támogatottságuk, hogy hasonlóban reménykedjenek (visszautalnék arra, hogy az akkor létrejött arab államokat nem érdekelte igazán a palesztinok sorsa).
1956-ban jött a Szuezi-válság, az akkori, új Egyiptomi kormány államosította a Szuezi-csatornát (ez Anglia számára nagy csapás volt), Izrael (elõzetes, titkos megállapodás álltal) megtámadta Egyiptomot, az Angolok és a Franciák pedig kvázi megszállták a Szuezi-csatorna vidékét aféle "békefentartóként", az USA azonban politikailag kikényszerítette a Trió kivonulását Egyiptomból (és ismét: ekkoriban pl. a zsidó állam fõleg Angol és Francia támogatást élvezett). Eközben a Palesztinok jó része elmenekült Izrael területérõl, és számtalan palesztin menekülttábor jött létre idõközben. A hatnapos háborúban (1967) az arab koalició megtámadta Izraelt, ám a támadást visszaverték, és végül az zsidók elfoglalták Csiszjordániát, a Golán fensíkot és egész Jeruzsálemet, valamit a Sínai-félszigetett (ez utóbbiról 1982-ben kivonultak). 1973-ban Szíria és Egyiptom támadta meg Izraelt, és végül az ENSZ választotta szét a feleket, Izrael és Egyiptom között csak 1979-ben jött létre a különbéke (az USA közvetítésével), ami miatt évekig kirekesztette Egyiptomot a többi arab állam. Ezek után az arab államok inkább a Palesztinok felbújtásával törtek borsot Izrael orra alá, pénzel és fegyverrel támogatják a szélsõséges palesztin szervezeteket, amelyek fõleg terrorakciókkal zaklatják az izraelieket, miközben az általuk fentartott iskoláikban szélsõséges tanokat oktatnak, és harcra, a zsidók ellen nevelik a gyerekeket. A palesztin szélsõségesek Libanon déli részén egy saját befolyási övezetett hoztak létre, ahol az emberrablásokat és az egyébb terrorakcióikat biztonsággal elõkészíthették, 1982-ben Libanonban meggyilkolták az Izraeli nagykövetett, ezért Izrael megszálta egész libanont (egyébként akkor a bevonuló IDF katonákat örömújongással fogaták a siíták, mivel a szélsõséges miliciák rettegésben tartották addig õket), azonban elkövették azt a baklövést, hogy egy Izrael-barát kormányt akartak létrehozni Libanonban. Ez nem sikerült, és valóságos darázsfészek lett a terület, majd 2000-ben Izrael kivonult Libanonból. Az "egységes" ellenállás kezdete 1987, az elsõ Intifáda kirobbanásának lehet tekinteni. Az Intifáda alulról jövõ kezdeményezés volt, de széleskörûen terjedt, és általános bojkott (pl. a tanulók nem mentek iskolába, a munkások dolgozni, stb.) valamint zavargásokat jelentett, kövekkel, majd molotov-koktélokkal támadtak az izraeli katonákra. Arafat mozgalma, a PFSZ ekkor kezdett a csúcsra törni, mivel 1988-ban végülis megalkották a Palesztin államot (határok és kormány nélkül), és lemondtak a terror eszközérõl, céljuknak pedig a nemzetközileg elismert Palesztin állam létrehozása lett. 1993-ban megállapodás született a Palesztin állam és Izrael kölcsönös elismerésérõl (1990-ben a PFSZ már elismerte Izrael létét), valamint az önálló Palesztin állam létrehozásáról, a PFSZ (és fõ fegyveres szerve, a Fatah) 1993 és 2000 (a második Intifáda kikiáltása) között nem harcolt fegyverrel Izrael ellen, hanem a politikai erõre bízta a megoldást. Jichak Rabin miniszterelnök a megegyezésre való törékvésérét az életével fizetett, mivel egy szélsõséges zsidó telepes megölte 1995-ben. 1994-tól a Palesztinok bizonyos területek fölött megkapják a hatalom gyakorlásának jogát, és noha folyamatosan voltak szélsõséges akciók mindkét oldalon, úgy tünt, hogy megszületik a végsõ békeegyezmény. 2000-ben Camp David-ben Arafat, Clinton és Barak tárgyalásokat folytat a végleges megállapodásról, de Arafat nem fogadja el az Izraeliek ajánlatát, és több területett követel (késõbb Arafat is elismerte, hogy hiba volt nem elfogadni az akkori változatot). Még 2000-ben Sharon (akkor még ellenzéki képviselõként) ellátogat a Templom-hegyre, ami az arabok szent helye, ezért néhány szélsõséges szervezet meghírdeti a második Intifádát. Azóta a palesztinok végülis saját, nemzetközileg elismert országot kaptak, de saját belsõ problémákkal kell megküzdeniük. Nevezetesen a palesztinok két fõ fegyveres (és politikai) csoportja harcol a hatalomért, az Arafat féle Fatah, és a radikálisabb Hamasz. Tudni kell, hogy Arafat ugyan Nobel-békedíjas volt, de a hatalmát komoly korrupciót jellemzete, a békéért rengeteg pénzt pumpáltak európai országok és amerika ide, de a pénz nagy része a holdudvart gazdagította. A Hamasz továbbra is elítéli Izrael létezését, és az utóbbi idõben az izraelel nem szimpatizáló arab (és perzsa) államok õket támogatják. A baj 2006-ban tört igazán a felszínre, amikor a Hamasz került hatalomra a választásokkal, A nyugati országok és Izrael kerek-perec kijelentették, hogy a Hamasz vezette Palesztin kormánnyal nem tárgyalnak, pláne nem adnak nekik pénzt, hiába õk nyerték a választásokat. A palesztinok vergõdtek a kétségbesett felismerésben, hogy hiába van már saját államuk, az nem életképes külsõ segítség nélkül, és az amúgy gazdag arab országok pedig nem igazán tömik õket pénzel, pedig mindig hangoztatják, hogy mennyire támogatják a palesztinokat (megj.: az arab államok közül több is folyósít pénzt a Palesztin kormánynak, de nem túl jelentõs összegeket, a legnagyobb támogató eddig az USA és az EU volt, ez utóbbin belül fõleg Franciaország). 2006-ban a Hamasz vezette kormány miniszterelnöke nyiltan kijelentette, hogy a Palesztin Kormányzat sose ismerte el Izrael létezését (noha ez korábban a nemzetközi elismerés egyik kulcseleme volt), és sose nyugszanak, amíg Jeruzsálemet nem fogják teljes mértékben uralni, ami további olaj volt a tûzre. 2007-ben nemzetközi nyomásra a Fatah hátterû köztársasági elnök feloszlatta a kormányt, és a gázai övezet a Hamasz, Csiszjordánia pedig Fatah uralom alatt mûködik. A két konkurens palesztin szervezet közötti harcokban becslések szerint több ezer ember halt meg az elmúlt két évben.
Izrael oldaláról sem túl rózsás a kép. Az izraeli szélsõségesek egész Izrael területére, sõt, egyes Jordániai és Szíriai területekre is igényt tartanak. Mivel a saját területüknek vélik, ezért jogosnak érzik azt, hogy telepeket hozzanak létre. Ezek a telepek aféle kis erõdök sokszor, saját fegyveres õrséggel, a kínosabb területeket katonai védelemmel. Az összezördülések sokszor az engedély nélkül, ilyen vagy olyan szinten palesztin területen létrehozott telepek miatt van. Izrael számára is kínos a helyzet, mert politikailag nem túl szerencsés azt mondani, hogy márpedig oda nem lehet telepeket építeni, másfelõl viszont a nemzetközi nyomás miatt meg kell tenniük, ilyenkor jönnek az erõszakos kitelepítések, és az ezzel járó, többnyire nem fegyveres, csak kõdobálós összecsapások az izraeli hadsereg és a telepesek között (fegyvereik vannak a telepeseknek is, de annyi eszük azért van, hogy az Izraeli hadseregnek nem nyitnak tüzet, mert eléggé egyenlõtlen küzdelem lenne). Ugyanakkor lebecsülni sem szabad õket, a Jicak Rabin miniszterelnököt például az Oslói egyezmény miatt ölte meg egy izraeli szélsõséges.
A megszált területek kapcsán érdemes megjegyezni, hogy oda-vissza való foglalgatások voltak, például a Gáza-övezetet Egyiptom szálta meg, Csiszjordániát pedig Jordánia, noha az eredeti rendezési terv Palesztinának adta õket. A késõbb megszált területek pedig (kivéve a Szuezi-válságot) mind úgy kerültek izraeli kézre, hogy a támadó államok (Egyiptom, Szíria) területét szálta meg Izrael.
Egy kis mostani áttekintés pedig haderõ tekintetében: Izrael jelenleg a világ talán leghatékonyabb hadseregével rendelkezik. 18 éves korban az Izraeli állampolgárok sorállományba kerülnek, a férfiak három, a nõk két évre, bizonyos kivételek vannak (vallásos illetve meggyõzõdésbeli okokra hivatkozva), de a lakosság nagy része nem bújik ki a szolgálat alól. Hadseregük folyamatosan fejleszt, fegyvereik hadrafoghatósága példásnak tekinthetõ. Elismerten a városi hadviselés legavatottabb szakértõi, rengeteg speciális jármûvet alkottak kifejezetten a városi környezetben való használatra. Jelenleg a környezõ országok közül egyedül Egyiptom rendelkezik hozzá mérhetõ haderõvel, bár ehhez az kellett, hogy az ország az Egyesül Államokkal jó viszonyt ápol, ezért igen kedvezõ áron juthatott amerikai eredetõ fegyverekhez (Egyiptom volt az M1A1 Abrams elsõ külföldi használója, emelett F-16-os vadászgépekkel és AH-64D harci helikopterrel is rendelkezik). Nem utolsó sorban pedig Izrael atomfegyverrel is rendelkezik...
Azt hiszem ennyi elég bemelegítésnek, ha valaki úgy véli valamiben téves a fenti összefoglalóm, akkor írja le, hogy miben és hol tévedtem (lehetõleg forrásokkal), hátha valóban én vagyok tévúton.
Igyekeztem nem belemenni a részletekbe (Müncheni olimpia, sabrai és satillai mészárlás, stb.), azok egy külön fejezetet érdemelnének.