Mivel kissé megcsömöröltem a rengeteg linkböl kifolyólag (Edyta féle tömeglinkelésröl "beszélek"), úgy gondoltam fûzök is a köv. feltöltésekhez néhány szót, mondjuk tálalásként.
David Christie eme számának meglehetõsen eredeti a hangzásvilága, én legalábbis nem hallottam eddig hozzá foghatót. Többször képes vagyok egymás után lejátszani anélkül, hogy ráunnék, sõt, mindig találok benne valamit amire érdemes odafigyelni. Ezt a számot hallgatván (megfelelõ hangerõn és minõségben természetesen), a jóhangulat garantáltan nem marad el.
A köv. "nótát" Mike Oldfield "fémjelzi", úgy gondolom tulajdonképpen nincs is szükség hozzáfûznivalóra. Annyit "mondok" mindössze, hogy ez a szám sosem nyert népszerüségi versenyt, viszont kiemelkedõ a hangszerelése, Anita Hegerland hangja pedig lenyûgözõ.
Végül, de nem utolsó sórban ime egy Yello produkció.
Nem, nem a "The Race"-röl van szó és a "Rubberband Man"-röl sem.
Ez egy olyan zene amelyröl, ha nem kerül kezembe az album, vélhetõleg sosem hallok sehol. De a kezembe került és érdemesnek tartom megosztani veletek mivel azóta, hogy elõször meghallgattam a számot, egészen más fényben látom a Yello-t. Bizony, ez a zene szöges ellentétben áll az ismert slágereikkel, viszont olyan remekbe sikeredett, legalábbis szerintem, hogy nem sajnáltam az idõt arra, hogy extended verziót csináljak belõle.
Sok mindent irhatnék még erröl a számrol, de "beszéljen" helyettem inkább a zene.