'Rovott írásunkat fönntartjuk immár mindörökre a magunkénak, magyarnak...'
Miközben a világ nagy kultúrái hatalmas építményeikkel hívják fel magukra a figyelmet, a magyarság elõdeinek számító rokon népek reánk hagyományozott legõsibb tudását három, mindössze néhány centiméter nagyságú agyagtáblácska hirdeti. A tatárlakai leletek kultúrtörténeti jelentõsége mégis túlszárnyalja valamennyi vetélytársát.
A három tárgyacska legnagyobbika, a korong ugyanis sumér képírást és mai szóhasználattal rovásjeleket visel, ráadásul - egyes szakvélemények szerint - évezredekkel elõzi meg a mezopotámiai íráskultúrát. A rovásírás elnevezés, ami egyaránt jelent felületbe karcolást és felületre írást, kiváló szobrászunktól, Fadrusz Jánostól származik, elõtte középkori krónikásaink hun és szkíta írásként jellemezték, míg a XIX. századtól a hun-székely alak terjedt el. A leletek korának meghatározása és a rajtuk lévõ jelek értelmezése kutatónként eltérõ, ám feltárásuk körülményei tisztázottak.
Alig néhány hete múlott száz éve, hogy 1906. július 15-én Orosz Endre a tartariai (Tatárlaka) vasúti õrház és a Maros között húzódó szántóföldön az akkor már hírneves tordosi leletekhez hasonló kerámiákat, obszidián köveket és egyéb õsrégi tárgyakat talált. Az ásatást csak 1942-ben folytatta a Kolozsvári Egyetem Ókori Intézete, majd a háborút követõen másfél évtizedre ez is leállt. A táblácskákra végül 1961-ben Nicolae Vlassa román régész bukkant, ám a feltárás nem megfelelõ dokumentálása bizonyos kérdéseket mindmáig nyitva hagyott. Mivel röviddel az 1985-ben tervezett további kutatását megelõzõen elhunyt, a terület azóta is háborítatlanul õrzi a múlt emlékeit.
A Vlassa féle ásatásról a legátfogóbb tanulmányt a román régésszel személyes kapcsolatban állott Makkay János õstörténész professzor írta A tartariai leletek címmel. Tõle tudjuk, hogy a ma már jól ismert agyagtáblácskák mellett számos csont töredék, agyag- és alabástrom szobrocska is elõkerült a feltárási gödörbõl. Eredetükrõl azt tartja, hogy valahol az Égei-tengeri központokban sumér személy adta át tudását egy feltehetõen erdélyi kereskedõnek, aki aztán hazájában is elterjesztette a jeleket a Krisztus elõtti 3. évezredben.
A Knight-Lomas kutatópáros ezzel szemben azt írja Múlt üzenete címmel megjelent kötetében, hogy '...a leleteket körülvevõ kõzetrétegeken elvégzett, megbízható rádiókarbonos kormeghatározás elvégzése után kiderült, hogy a tatári táblák sokkal régebbiek, mint a legkorábbi sumér szimbólumok. (...) nem lehet megkerülni a tényt, hogy ha létezett kapcsolat a két írásrendszer között, akkor csak a sumérek lehettek azok, akik az erdélyiektõl tanultak.'
Azóta számos megfejtési kísérlet látott napvilágot. Forrai Sándor a rovásírás Z, NY, GY, B és P betûit ismerte fel a jelekben, könyvében mezopotámiai, föníciai, egyiptomi, krétai párhuzamokról tesz említést. Badiny Jós Ferenc az Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig címû kötetében protosumir képírású fogalomjegyeknek tartja a korongon lévõ ábrákat és betûket, amelyekben nem kereshetünk csupán hangértékû rovásjeleket. Az õ olvasata ennek tükrében így hangzik: 'Oltalmazónk! Minden titok dicsõ Nagyasszonya! Vigyázó két szemed óvjon Nap atyánk fényében!' Tõle tudjuk, hogy a C14-es méréseket Dr. Hans E. Suess, a San Diegoi Egyetem professzora végezte, amelynek eredményeként a leletek korát az Kr.e. 5500-5000-re tette, ezek tehát napjainktól számítva 7000-7500 évesek.
Kabay Lizett, kolozsvári néprajzkutató és mûvészettörténész Kulcsképekhez kulcsszavak címû mûvének jelképértelmezésében a Nap ékjelét, a Nap és a Hold együttes ábrázolását, és a sumér tízes számnevet találjuk. A megfejtés bonyolultságát annak tulajdonítja, hogy nincs elég jel- és ábraismétlés a táblácskákon.
Friedrich Klára rovásíráskutató/oktató, aki Kõbe vésték, fába rótták címû könyvében mintegy negyven megfejtést gyûjtött össze, maga pedig a gödörben talált valamennyi tárgyat egységes egészként értelmezve arra a véleményre jut, hogy egy temetkezés emlékeivel van dolgunk. Erre utalnak a csõtalpas vázában elhelyezett bálvány szobrocskák, míg a korong és téglalap alakú agyagtáblácskák jelei az elhunyt személy életútját mesélik el. Igen lényegesnek tartja a korong bal felsõ sarkában található V alakú jelet, mivel ezzel indul az értelmezés.
A legmegdöbbentõbb az egész történetben, hogy miközben számos nemzet tudósai keresik a megfejtést, éppen a Magyar Tudományos Akadémia nem tett és nem tesz semmit a leletek üzenetének értelmezésére, tagjai nem terveznek további ásatást az egykori feltárási területen. Román történészek ezzel szemben a három táblácska felnagyított mását is magába foglaló emlékmûvet avattak 2003-ban a Szászsebest Szászvárossal összekötõ E68-as fõútról Tatárlakára vezetõ mellékút leágazásánál. Az eseményt megörökítõ táblán kizárólag román nevek szerepelnek, ami azt jelzi, hogy egyetlen mérvadó magyar szervezet nem kívánt azon részt venni és nem is képviseltette magát az ünnepélyen. A magyar intézmények ekkora érdektelensége láttán nem csoda, hogy a 'tartaria' nevû honlapokon megkezdõdtek a kísérletek a táblácskákon szereplõ jelek román népmûvészet díszítõ elemeivel történõ azonosítására.
A tatárlakai lelet, önmagában akár kevés is lehetne a rovásírás Kárpát-medencei õsiségének bizonyításához, ha Vén András tordosi református tanító 1875-ben fel nem hívja a világ legelsõ régésznõje, az erdélyi származású Torma Zsófia figyelmét a Maros helybéli partfalából kihullott számtalan cserépedény és csontváz töredékre. Az életét a kutatómunkának szentelõ hölgy mintegy tízezer rovásjeles cserép töredéket és korongot gyûjtött, ezeket az akkori nevén kolozsvári Nemzeti Múzeum vásárolta meg.
Kutatómunkáját Makkay János, Forrai Sándor, Badiny Jós Ferenc, Friedrich Klára fent említett kiadványaikban méltatják, nem úgy, mint a hivatalos kortárs történész elit, amely a tudós asszonyt nézetei miatt kiközösítette, kigúnyolta. Számukra megbocsáthatatlan bûne az volt, hogy Zsófia a rovásjelek és a sumér képírás rokonságát hangoztatta, ami Trefort Ágoston vallási és oktatási miniszternek 1877-ben tett, csupán a finnugor elméletet valló tudósok támogatásáról szóló kijelentése idején megpecsételte sorsát.
Pedig Zsófia asszony jó helyütt kutakodott. Belgrád Vinca nevû külvárosáról, valamint a Maros parti Tordosról elnevezett Kr.e. 6.000-3.000-ig tartó mûveltség úgy jelentõségében, mint idõtartamában és korában össze nem hasonlítható a finnugornak nevezett, ám ebben a formában soha nem is létezett népcsoport múltjával. Különösen elgondolkodtató, hogy a jelenlegi nevén kolozsvári Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban látható, ám a feltáró Torma Zsófia nevét nem említõ kiállítás cseréptöredékeinek egyikén ugyanaz a fésûfog alakú, fordított rovás P betû látható, mint a boszniai Viszokóban jelenleg is folyó ásatások helyszínén, továbbá Trójában, Egyiptomban és az iráni Tepe Yahyában. Ugyancsak több ásatáson találtak a korongon látható B, GY, F, Z rovásbetûket.
A tatárlakai táblácskákat egyelõre nem állították ki, mivel a kolozsvári múzeum védett tárgyakká történõ nyilvánításukat kérte a minisztériumtól. Amint az erre vonatkozó, azt helybenhagyó döntés Bukarestben megszületik, kiállításuk után filmezésükhöz, fényképezésükhöz különleges engedélyre lesz szükség.
A három, szinte aprócska méretû lelet meghatározó fontosságú a Kárpát-medence története szempontjából. Mert meglehet, hogy a magyarság jelenleg is élõ legközelebbi rokonai a Távol-Keleten találhatók, az ott eddig feltárt rovásemlékek évezredekkel késõbbiek a Kárpát-medenceinél. A terület jelentõségét az sem csorbítja, hogy Európa bizonyos vidékein (pl. Glozel, Mas-d'Azil) és egyes barlangrajzokon ennél idõsebb, a mi rovásunkhoz hasonló jeleket találtak, mert azokon a tájakon viszont nem élnek olyan népek, akik azokat a jeleket napjainkban is képesek lennének használni.
Bár a rovásírást a latin írásbeliség átvétele óta az elmúlt évezredben megkísérelték betiltani, a rovásemlékeket megsemmisíteni - és ebben különösen élen járt Hunfalvi Pál, a Magyarnak nevezett Tudományos Akadémia magyargyûlölõ könyvtárosa -, teljes mértékû visszaszorítása nem sikerült. A nép megtartotta emlékezetében, feltüntette mindennapi használati tárgyain, erdélyi fatemplomain, mert valahol lelke mélyén érezte, hogy ez az õ õseinek a hagyatéka, amelyet ápolnia, s õriznie kell.
Az olyan, szinte elfeledett személyeknek, mint Vén András, Orosz Endre, valamint az elhivatott kutatóknak, mint Torma Zsófia és Forrai Sándor köszönhetõen, fõleg a gyermekek körében ma már ismét megállíthatatlanul terjed a rovásírás elsajátítása a muravidéki Lendvától a kárpátaljai Beregszászig, a felvidéki Nyitrától a délvidéki Zentáig.
És ez nem véletlen, mert a magyar az egyetlen nemzet, amely rokonnépei utódaként több ezer év után is ugyanott él, ahol elõdei már rovásírással üzentek, ahogyan Fadrusz János is fennen hangoztatta:
'Látom, jönnek az idõk, amikor iskoláinkban tanítani fogják gyermekeinket õseink betûrendszerére... Az idegen látja õseink legsajátosabb kezeírását. És minden magyar büszkén, fönndobogó szívvel fogja az idegennek mutatni a rovott felírást és magyarázni, hogy õseink évezredeken át ezekkel a betûkkel írtak! És ez a miénk volt, mi fönntartottuk és fönntartjuk immár mindörökre a magunkénak, magyarnak...'
Magyar Demokrata - 2006/35.
Szakács Gábor
Megjegyzés:
Az a tény, hogy magát a korongot kiégették vitathatatlan. Viszont a kor meghatározását nem csak az izotóp vizsgálat, hanem az ugyanabban a rétegben talált egyéb leletek alapján is el lehet végezni. Az pedig megint csak érdekes kérdéseket vet fel, hogy az a Román régész miért végzett ilyen hanyag munkát, illetve miért volt olyan fontos ilyen gyorsan kiégetni a korongot. Egy dolog tény, az a korong, illetve a rajta lévõ írás nagyon nem összeegyeztethetõ a dákoromán elmélettel... ezen érdemes elgondolkozni...