Talán a következõ részben már elérek a gazdaságosság kérdésének elsõ feléhez (a második már az üzemeltetés).
Elõre annyit, hogy az eredetileg ugye egész ûrrepülõgép mizéria mögött az munkálkodott, hogy minél gyorsabban, olcsóbban fordulhassanak (tehát minél hamarabb újra indulhasson a világûrbe a visszatért ûrrepülõgép). Ehhez passzolnak az "A" fázis tervei, a gyorsító fokozatként dolgozó rakéta-repülõgépek esetén akár már az indítás után másnap, egy gyors átvizsgálás és feltöltés után indulhatnak is a következõ útnak. Valahogy úgy, mint egy utasszállító repülõgép.
A ledobható póttartály mindenképpen veszteség, ahogy az SRB-k megoldása sem a legszerencsésebb dolog.
A legvadabb azonban mégis az, hogy az Egyesült Államok mennyi pénzt költött, és hogy hogyan addig, és az után az ûrprogramra. Most az Elon Musk féle Falcon 9 hordozórakéta kapcsán kapnak sokan a fejükhöz, hogy atya isten, mi van itt. Tudniillik a Falcon 9 cirka 10 tonnát visz fel a világûrbe hozzávetõleg 55-56 millió dollárért. Az Atlas V. 501 illetve a Delta IV M+ hasonló tömeget hozzávetõleg 140-150 millió dollárért visz fel. Namost a SpaceX nem alkalmaz világmegváltó technológiákat, újdonságokat, a Falcon 9, az Atlas V. és a Delta IV. ugyanolyan elvek mentén mûködnek, hasonló megoldásokat használnak. Tehát a költségekben jelentkezõ különbségek a gyártás és indítás gazdaságosságát tükrözik - egyszerûen ennyire pazarló az ULA (a Boeing és a Lockheed közös gyermeke) gazdálkodása.
Na most az USA (az ûrrepülõgépet mûködtetõ cég, szintén Boeing / Lockheed) ugyanez pepitában. Csak nincs nagyon összehasonlítási alap. Az, hogy az SRB-k újrafelhasználhatóak, többé-kevésbé politikai / morális okokra vezethetõ vissza, legyen az ûrrepülõgép minél inkább újrafelhasználható, szól a fáma, még akkor is, ha a gazdaságosság tekintetében nem biztos, hogy ez a jó megoldás. Itt nem arról van szó, hogy gazdaságos legyen az üzemeltetés, hanem arról, hogy pénzt vigyenek az államba az által, hogy ott takarítják meg, majd töltik újra az SRB-ket. Hasonlóan csak errõl szól az, hogy a külsõ üzemanyagtartályt máshol gyártják, és máshol helyezik fel a hõszigetelést, illetve festik le. Az amerikai tagállami rendszer alapvetõen úgy néz ki, hogy csak az ilyen megrendelésekkel juthat egy állam kvázi központi forráshoz. Ezért folynak iszonyú viták és lobbyharcok a különféle állami megrendelések miatt az amerikai kongresszusban, mert a politikusok a saját államuknak legvonzóbb elképzelést támogatják, még akkor is, ha az amúgy logikátlan és többletköltséget jelent.
Tehát adva van egy eleve pazarlásról híres-hírhedt üzemeltetõ, és egy olyan rendszer, ahol egyszerûen túl sok érdek csap össze ahhoz, hogy a gazdaságosságot biztosítani lehessen.