Kiváló, köszönöm, egy elgépelés a második oldal elsõ bekezdés utolsó mondatában: lehetetten, amely valószínûleg lehetetlen akart lenni.
Szaksajtónak tekinthetõ helyen - AS vagy Aero - olvastam, hogy a Columbia a startálláson közel negyven napot töltött, és ezalatt több alkalommal megázott. Feltételezték, a hõszigetelésnek voltak rései - kiváltképp az Orbiter elsõ rögzítési pontja körüli, kézzel felvitt szigetelés környékén - ahol víz juthatott a szigetelésbe, amely a hideg hajtóanyagok feltöltését követõen megfagyott, ezzel kialakítva a habban egy nehezebb, és a környezõ területéhez a fagyás okozta roncsolódás miatt gyengébben kapcsolódó darabot, elõidézve ezzel a könnyebb leválást és a szárny súlyosabb sérülését.
A mostani, mûholdhullásos idõszakban volna egy, a Columbia katasztrófájához is kapcsolódó kérdésem, mégpedig az, hogy véleményetek szerint a légkörben el nem égõ ûreszköz-törmelék mekkora sebességgel érhet felszínt. Én abból indulok ki, hogy a légköri elégést alapvetõen a szerkezetek belsõ részében elhelyezett, nagy szilárdságú, adott esetben hõálló anyagból készült szerkezeti elemek - pl. nagy nyomásra tervezett tartályok - élhetik túl, amelyek önmagukban megfelelõen áramvonalasnak tekinthetõek a 0,8-0,9 M körüli sebességû becsapódásra. Nincs egyébként elképzelésem arra nézve, a klf. alakú és ballisztikai együtthatójú testeknek milyen magasságban hol állandósul a zuhanási sebességük, szóval ha valaki tud erre példákat hozni, azt megköszönöm.