OJ 287, az óramű pontosságú bináris rendszer

Ha egy bokszmérkőzésen lennénk valahogy így hangozna el cikkünk főszereplőinek a bemutatása: "Hölgyeim és uraim, a kihívó! A ringben már készülődik kozmikus szomszédságunk újonca, a 150 millió nap tömegű feketelyuk, ami harmincötszöröse a Tejút közepén található rokonának. És most... üdvözöljük a regnáló bajnokot: a feketelyukat, ami 18 milliárd naptömeggel büszkélkedhet!"

Ha valaki az első sorban ülne, alighanem megdöbbenéssel méregetné a ringet, az OJ 287-et, a tőlünk 3,5 milliárd fényévre található galaxist, melynek központi területén egy kozmikus szörnyeteg kavarog. Körülötte egy kisebb feketelyuk kering, ami minden megtett körrel közelebb kerül elkerülhetetlen végzete, a bekebelezés felé. Ez körülbelül 10.000 év alatt megy végbe, ezalatt azonban óriási küzdelmet vívnak.

Annak ellenére, hogy a feketelyukak elképesztően messze vannak tőlünk, az OJ 287 annyi energiát bocsát ki, hogy az égbolton eléri a Plútó fényességét. Ezt a fényt már az 1880-as évek óta megörökítették a fényképlemezek, felismeréséhez azonban egy évszázadra volt szükség. Végül Mauri Valtonen, a finn Tuorla Obszervatórium csapatával fedezte fel elsőként, hogy más galaktikus középpontokkal ellentétben, melyek szórványosan fényesednek és halványulnak, a szóban forgó objektum kifejezetten pontos időzítést tanúsít, minden 12. évben kitörést produkál. Illetve nem pontosan 12 évente, a ciklus minden alkalommal 20 nappal rövidül. A felismerés óta eltelt évtizedekben sok elmélet született a miértről.


Az OJ 287 helyzete egy ablak arra, mi történhetett a galaxisokban szerte az univerzumban. A galaxisok saját társaik bekebelezésével nőnek és szinte mindegyikük középpontjában egy szuper-nagytömegű feketelyuk helyezkedik el.

Két galaxis összeolvadásakor a feketelyukak előtt két eshetőség marad, vagy kilökik a riválist egy gravitációs ütéssel a galaxison kívülre, vagy egy még nagyobb feketelyukként egyesülnek. Az OJ 287-ben a kisebb fekete lyuk az utóbbi sors beteljesülése felé halad. A nagyobb eközben is növekszik, mivel por- és gázkorong veszi körül, ennek anyagát szépen lassan szívja magába. Minden alkalommal, amikor a kisebb példány túljut egy körön, szuperszonikus sebességgel halad át a korongon. A heves találkozás forró gázbuborékokat eredményez, amik kitágulnak, elvékonyodnak, majd ultraibolya sugárzást bocsátanak ki, olyan hatalmas erővel, mintha 20.000 szupernóva robbant volna egyazon területen. Ha éppen egy 36 fényévre fekvő lakható bolygón napoznánk, sokkal gyorsabban barnulnánk, mint amit a Földön a Nap sugárzásával el lehet érni.

A küzdelem ellenére a kisebbik feketelyuknak nincs esélye a menekülésre. A feketelyukak megdöbbentő erejű kitöréseket idéznek elő, az orbitális táncban több tízezerszeres energiát bocsátanak ki, mint a tér-idő hullámzása, a gravitációs hullámok, így a nagy távolság ellenére a földi műszerekkel is megfigyelhetők.

Tavaly az amerikai LIGO (Lézer Interferométer Gravitációs-hullám Obszervatórium) vizsgálta a két feketelyukat, megpróbálva kikövetkeztetni az OJ 287 végjátékát. Kétszer sikerült gravitációs hullámokat fognia a páros végső pályájáról, melyben mindkét feketelyuk néhány tucatszorosa volt méretében a Napnak, majd csak egyetlen visszaverődés maradt. A feketelyukak hatalmas tömege miatt a végső ütközés túl alacsony frekvenciájú lesz ahhoz, hogy a LIGO észlelje. Mindez persze nem befolyásolja a végkifejletet, vagyis ha két külön galaxisból származó feketelyuk összecsap, a végén csak egy marad az összeolvadt galaxis közepén.