Megismétlődhet a "tökéletes űrvihar"

Újabb napkitörésekkel kell megküzdenie a Földnek, azonban ezek a viharok csupán széllökések ahhoz az elektron zuhataghoz képest, ami 1859-ben, a "tökéletes űrvihar" idején érte bolygónkat. A tudósok szerint előbb vagy utóbb a Nap újabb pusztító időjárást zúdít ránk.

Azt még nem tudjuk pontosan mire is számíthatunk, amíg véget nem ér, azonban a modern kommunikációs rendszerek valószínűleg úgy fognak kinézni, mint egy tengerparti ház, amin hurrikán söpört végig. 1859 szeptemberének elején a távíró vonalak hirtelen elnémultak az Egyesült Államokban és Európában, a kisülések pedig kiterjedt tüzeket okoztak. Színpompás aurórák - melyek rendszerint csak a sarkvidékeken láthatók - ragyogtak Róma és Hawaii felett.

A 144 évvel ezelőtti eset háromszor erősebb volt az elmúlt évszázad legerősebb űrviharánál, ami egy teljes kanadai megye, Quebec áramellátását iktatta ki 1989-ben. Az 1859-es esetről készült új tanulmány, melyet a NASA JPL kutatója, Bruce Tsurutani készített régi és újonnan napvilágot látott adatokból, részletesen taglalja az írott történelem legerősebb napenergia csapását. Az űrviharok a napkitöréseknek köszönhetőek, töltött részecskéket ontva ki magukból, egy forró gázgömböt.


A Nap másodpercenként egymillió tonna anyagot veszít, melytől a Föld - a sarkoknál elvékonyodó - mágneses pajzsa véd meg minket
"A Napból kilövellt plazmagömb eltalálta a Földet. Ez nem nevezhető ritkának, ami azonban megelőzte mindezt, az már annál inkább szokatlan volt" - magyarázta Tsurutani. "A plazma hihetetlenül nagy sebességgel érkezett, mindössze 17 óra és 40 perc kellett hogy megtegye a 150 millió kilométeres Nap-Föld távolságot, ami általában 2-4 napot szokott igénybe venni. A gömb mágneses mezői rendkívül erősek voltak, ezen felül, ami a legfontosabb, hogy ezek a mezők ellentétes irányúak voltak a Föld mágneses mezejével."

A Föld mágneses mezeje általában megvédi a felszínt az úgy nevezett napszéltől, sőt többnyire a napviharok ellen is kellő védelmet nyújt, ahogy az történt múlt pénteken is, azonban ez nincs mindig így. Az akkori társadalom nem úgy észlelte a vihart, mint a mai. A távíró mindössze 15 éves volt, nem volt televízió, nem voltak átjátszó műholdak, sőt még elektromos hálózat sem. Tsurutani elmondta, a tudósok még ma sem képesek pontosan megmérni vagy előre jelezni milyen erejű vagy irányú lesz a Föld mágneses mezeje, amikor egy vihar érkezik. A viharok előre jelezhetők és Tsurutani szerint egyszer még szembe kell néznünk egy 1859-eshez hasonlóval. "Könnyen lehet, hogy az még erősebb lesz"- tette hozzá. "Hogy mikor jön el, azt még nem tudjuk."


A legfrisebb Napról készült felvétel
Bernhard Fleck, az ESA Nap-figyelő SOHO műholdjának tudósa szerint a következő nagy napvihar észlelhető lesz, azonban ez csupán egy része a történetnek. "A Tsurutani által leírt gigantikus esemény időben felismerhető lesz a SOHO-val és más műszerekkel is" - mondta Fleck. "Teljes méretét azonban csak akkor tudjuk felmérni, ha már ideért, bár a jövő űreszközeivel ez a hiányosság is kiküszöbölhetővé válhat."

A pénteki vihar két Jupiter méretű napfoltból eredeztethető, azonban ez a vihar a vártnál kisebb károkkal vonult el, a második, ami még előttünk van, az ennél gyengébb lesz. Ezeket a jelenségeket nanoteslában mérik, és hogy fogalmunk legyen az 1859-es viharról kicsit el kell mélyednünk a számokban. Minél kisebb az érték annál erősebb a jelenség. Egy átlagos vihar -100 nT, az erősebb, károkkal járó társaiknál ez az érték -300 nT körül van. Az 1989-es kanadai kitörésnél -589 nT-t mértek, míg az 1859-es tökéletes vihar becslések szerint -1760 nT körül mozoghatott.

A Föld felszínén tartózkodó emberek általában biztonságban vannak a legnagyobb űrviharok esetén is, a technika azonban komoly veszélybe kerülhet. "1859-ben a technika igen alacsony szintű volt a maihoz viszonyítva, viszont a ma technikája jóval sérülékenyebb" - mondta Tsurutani. Egy erős vihar túltöltődéshez vezethet az elektromos és kommunikációs vezetékekben, melyek ma már behálózzák szinte az egész bolygót. A töltéssel rendelkező részecskék a műholdakat is tönkretehetik, ahogy az tapasztalható a gyengébb viharok esetében is. Az űrvihar felmelegítheti a légkör felső részét, mely ennek hatására kitágul, megint csak veszélybe sodorva a földközeli műholdakat. "Ez fokozott gravitációs vonzást jelent a műholdak számára, melyek elveszhetnek a légkörben" - mondta Tsurutani.