Informatikai szemszögből csőd volt az iraki háború

A második iraki háború lett volna az amerikai haderők első olyan fegyveres konfliktusa, ahol nagy szerepet szántak a hálózati hadviselésnek. Az új technológiák alkalmazásától azt várta az amerikai hadvezetés, hogy kevesebb lesz a sebesült és a halálos áldozat, ez azonban nem következett be.

Az új adatgyűjtési módszerek és a különböző fegyvernemek teljes hálózati hadviselésre való átállítása, illetve az állandó adatcsere miatt jogos elvárás volt, hogy a katonák és a tisztek hamarabb észreveszik a rájuk leselkedő veszélyeket és az eddigieknél gyorsabban tudnak reagálni ezekre. Azonban amint az a Rand Kutatóintézet által a Pentagon számára most elkészített tanulmányból kiderül, az alkalmazott technológiák közel sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Így például a rendelkezésre álló sávszélesség nem volt elég az óriási információmennyiség számára, ugyanakkor néha annyi adat gyűlt össze egyszerre, hogy azok kiértékelése és feldolgozása gyakorlatilag lehetetlen volt.


Az elgondolás az volt, hogy a több technológia használatával kevesebb harcoló katonára lesz szükség. A legújabb informatikai rendszerekkel felszerelt felderítő robotrepülőgépeknek és járműveknek kellett volna információkkal ellátniuk a csapatokat, amelyeket azok megosztottak volna egymással.

A hálózati alapú hadviselés azonban számos ponton megbukott Irakban. Így például a tervek szerint 10 000 járműnek és 300 000 katonának kellett volna Kuvaitból Bagdad felé, mintegy 500 kilométert előrevonulnia. Az előrenyomuló csapatok és a hadműveleteket irányító tisztek között lévő információcserét egy mikrohullámú kommunikációs rendszer volt hivatott biztosítani. Ahhoz azonban, hogy az adatcserét biztosítani tudják az antennák egyik felének állandóan helyhez kötöttnek, míg a többinek egymástól látótávolságban kellett lennie. Ez azonban a gyakorlatban egyszerűen nem volt biztosítható, mert például a konvojok túl gyorsan mozogtak és többnyire messze voltak egymástól.

Sok járművet az irakiak ak­kor tá­mad­tak meg, amikor meg­pró­bált in­for­má­ci­ók­hoz jut­ni az el­lenség po­zí­ciójáról. Az ame­rikai had­se­reg har­ma­dik gya­lo­gos hadosz­tá­lyának egyik tiszt­je pél­dá­ul ar­ról szá­molt be a Rand Ku­ta­tó­in­té­zet­nek, hogy amint egy egy­ség moz­gás­ba len­dült, szá­mos rend­szer, így például a mű­hol­das glo­bá­lis hely­zet­meg­ha­tá­ro­zó rend­szer (GPS) azon­nal hasz­nál­ha­tat­lan­ná vált. Kény­te­le­nek vol­tak va­kon elő­re­nyo­mul­ni és ah­hoz, hogy újabb infor­má­ciókhoz jus­sa­nak meg kel­lett állniuk, felállí­ta­niuk az anten­ná­kat és újra be­je­lent­kez­niük a háló­zat­ba. Feltéve persze, ha volt elég sáv­szé­lesség és a rendszer, illetve a kliensszoftver nem fagyott le.

A Katarban és a Kuvaitban lé­vő, a had­mű­ve­le­te­ket irá­ny­ító pa­rancs­nok­ok­nak eköz­ben tel­je­sen más prob­lé­mák­kal kel­lett meg­küz­de­ni­ük, ők nem voltak ké­pe­sek a va­ló­ság­gal be­özön­lő ada­to­kat fel­dol­goz­ni. A mik­ro­hul­lá­mú kom­mu­ni­ká­ci­ós rends­zer gyak­ran nem bír­ta ki­szol­gál­ni az igé­nye­ket, és az e-mail ma­radt az egye­dü­li in­formációtovábbítási mód.