A jövő szárazföldi harcjárműve: túlélni mindenáron!

Egy harcjárműnél nagy gondot fordítanak arra, hogy megtalálják az ideális egyensúlyt a mozgékonyság, a tűzerő és a védelem terén. Az első kettőről már volt szó, itt az ideje a harmadikról, a védelemről is beszélni.

Először is tisztázni kell, mit értünk védelem alatt. Noha alaphelyzetben a páncélvastagság a fő kritérium, nem csak ez tartozik ide, hanem minden apróság, ami növelheti a túlélési esélyt. Márpedig ez nem a páncélnál kezdődik, hiszen annak feladata az, hogy megvédje a belsejében lévő sérülékeny embereket és gépeket akkor, ha már eltalálták a járművet. Az első dolog tehát a felderíthetőség, ez először is vizuális (szemmel látható) felderíthetőséget jelenti, amelyet álcázó festéssel és különféle álcahálókkal, növényzettel és hasonló megoldások alkalmazását jelenti.


Egy Chieftain harckocsi álcázóhálóval
Az infravörös tartományban (vagyis a hőkisugárzáson alapuló érzékelőknél) való álcázás az utóbbi időkben kezdett elterjedni, de ideális megoldás egyelőre nincs: az energiatermelés hőfejlesztéssel jár, márpedig egy harckocsinak (különösen egy modern harckocsinak, amelyben rengeteg elektromos és hidraulikus rendszer van) még álló helyzetben is sok energiára van szüksége, hogy a haladáshoz szükséges gigászi teljesítményről már ne is beszéljük. Az amerikai M1 Abrams harckocsik fejlesztésénél egy kis méretű turbógenerátor beépítésével álló helyzetben kiváltható a sok hőt termelő gázturbina működtetése. Az infravörös keresők elleni álcázás legáltalánosabb megoldása a kipufogórendszerek árnyékolása hővédő takarólemezekkel, hogy közvetlenül ne lehessen rálátni, valamint a kipufogógázt hideg levegővel keverik, hogy minél kevésbé legyen forró, vagyis árulkodó.


Az infravörös álcázás fontosságát jól mutatja ez a kép. A mozgásban lévő M-60-as harckocsi szinte világít a keresőben
Ha már felfedezték a járművet, és gyors oltalomra van szükség, akkor jön a ködfüggöny, vagyis amikor a harcjármű ködgránátvetőivel az infravörös hullámhossz számára átlátszatlan füstfelhőt hoz létre - persze ez csak ideiglenes rejtőzésre alkalmas, és az mindenki számára világos lesz, hogy nagyságrendileg merre van a jármű. Az akusztikus felderíthetőség minimalizálása, vagyis magyarul a zajcsökkentés szintén egyre inkább előtérbe kerül. Újabban már a lopakodás sem tűnik lehetetlennek, amikor tisztán elektromotorok által meghajtva (viszonylag) csendesen tudják megközelíteni az ellenséget, ilyenre lesz alkalmas elvileg a jelenleg még fejlesztés alatt álló amerikai FCS program harcjárműve is. Lánctalpas járműveknél már egy ideje bevált megoldás a gumírozott futófelület illetve futógörgők alkalmazása, amellyel akár felére is csökkenthető a lánctalp keltette zaj. A jövőben akár teljesen műanyagból készített lánctalp is elképzelhető, amely alig hangosabb, mint egy gumikerekes jármű.

A második feladat a célfelület csökkentése, vagyis a méret minimalizálás, persze ésszerű keretek között. Egy kis méretű harcjárművet ráadásul nem csak észrevenni nehezebb, de eltalálni is, ami szintén jelentősen növeli a túlélési esélyeket. Ezen a téren a II. világháború utáni amerikai harckocsik (M-48, M-60 széria) nem teljesítenek túl jól, mivel megjelent egy nagy parancsnoki kupola légvédelmi géppuskával, amely jelentősen megemelte a magasságot. A szovjet harcjárművek alacsonyabbak voltak, illetve különösen jól teljesített e téren a svéd Strv. 103 torony nélküli harckocsi (vagy talán helyesebb rohamlövegnek nevezni).
Néhány ismertebb harckocsi méretarányos vonalrajza


Az Strv. 103 torony nélküli harckocsi
A lövedéket azonban találat esetén mégis a páncél állítja meg, éppen ezért fontossága megkérdőjelezhetetlen. A harckocsik hosszú ideig a hadihajógyártásból átvett technológiával készültek, páncéllemezeket szegecseléssel rögzítettek egymáshoz. Ez azonban egy nagyon is komoly problémát vetett fel: egy, a harckocsi melletti robbanástól a szegecsek feje leszakadhat, és a belső térben szabályos lövedékként viselkedve veszélyt jelentenek a személyzetre. Az I. világháborús angol harckocsikban ezért a kezelőszemélyzet egyfajta védőmellényt, acélsisakot és az arcot védő láncpáncélt viselt. A szegecselt páncélzat egyébként még a második világháború elején is csaknem egyeduralkodó volt, bár már megjelent az öntött acélból kialakított páncélzat, majd egyre inkább elterjedt a hegesztéssel összeállított acélpáncél.

Maga a páncél ekkor még többnyire ötvözött acéllemez volt, egyes esetekben felületi edzéssel. A páncélzat vastagsága a két világháború között még jellemzően 10-30 mm között volt, ami a géppuskalövedékek és a kisebb űrméretű páncéltörő puskák ellen nyújtott védelmet, de egy átlagos páncéltörő ágyú még 500 méterről is kényelmesen átütötte. A világháború előrehaladtával azonban a páncélzat egyre vastagabb és vastagabb lett, a háború végén a nehéz harckocsik testének homlokpáncélzata már elérte a 100-120 mm-t, a torony homlokpáncélzata pedig akár a 180 mm-t is. Persze felmerül a kérdés: miért nem ugyanolyan vastag a páncélzat mindenhol a járművön, hiszen hiába van 90 mm-es páncélzata elöl, ha hátul csak 20 mm vastag, amit még a két világháború közötti páncéltörő ágyúk is átvisznek?

Nos a páncélzatnál több tényező közötti kompromisszumokról kell beszélni: a legfontosabb a tömeg. Tételezzünk fel a második világháború elején egy 20 tonnás tankot, melyen a kellő mozgékonyság fenntartása mellett mondjuk 5 tonnányi páncélzat lehet. Ha ezt egyenletesen elosztjuk, akkor mindenhol egy közepesen gyenge páncélzatunk lesz (most ez jelentsen mintegy 20 mm-es páncélzatot), ami messze nem elegendő, hiszen ennyi nem képes megállítani egy 500 méterről kilőtt 37 mm-es páncéltörő lövedéket. Ezért elveszünk onnan, ahol várhatóan kevés találat lesz - ilyen a tetőpáncélzat, a hátsó rész, illetve kisebb mértékben az oldalsó rész -, és áthelyezzük oda, ahol több találat várható (főleg a test homlokrésze és a torony). Így elöl már 40-50 mm-es páncélzatunk van, ami már viszonylag jelentős védelmet nyújt, viszont hátul és a tetőn csak 10-15 mm-es. Eközben ügyelni kell a súlyelosztásra is, valamint a méretből adódó lehetőségekre.

Persze mindig az adott körülményeket kell figyelembe venni, ha például az ellenség uralja a légteret, akkor a tetőpáncélzat vastagságát célszerű megnövelni, hiszen a repülőgépek felülről támadnak. A páncélzat vastagságának növelésére mindig voltak "tábori" megoldások, például lánctalp-részelemeket erősítettek a torony és a test elejére és oldalára, de van/volt példa homokzsákok, vagy akár beton használatára is (pl. a Stug III. rohamlöveg esetén).

A páncélzat hatásossága azonban nem csak a vastagságától vagy az anyagától függ, de attól is, hogy milyen szögben éri a lövés. Ha a lövedék szögben éri a felületet, megeshet, hogy egyszerűen lepattan róla, minimális kárt téve benne. De van még egy oka, ami miatt előnyös a ferde páncélzat: a rajta vízszintesen áthaladó lövedéknek hosszabb utat kell megtennie. Ezt használta ki például a szovjet T-34-es harckocsi. A német harckocsik páncélzata akkor még függőlegesen volt kiképezve, és csak a Pz.V. "Panther" harckocsin vették át a döntött páncélzat használatát.
A kép jól illusztrálja, miért előnyös a döntött páncélzat
A második világháborúban megjelentek a korábbi cikkben már említett HEAT lövedékek, amelyek nem a lövedék tehetetlenségi energiájával ütötték át a páncélzatot, hanem kémiai erővel. Mivel ezek páncélátütő képessége (az akkori viszonyok szerint) igen nagy volt, különféle ötletes megoldások kezdtek elterjedni, hogy a harckocsitól minél messzebb aktiválják a HEAT robbanófejet, mivel így amire a valódi páncélzathoz ér a kumulatív sugár, már nem lesz elég erő benne, hogy át is üsse. Ezért először a kötényezés jelent meg, amely a harckocsi oldalán a lánctalp mellett lett egy vékony fémlemez a test egész hosszában felrögzítve, illetve a tornyon körbe távtartókkal egy hasonló alkalmatosságot helyeztek fel. A megoldás bevált, bár a védőkötényezés sérült részeit mindig pótolni kell, amire harchelyzetben nem mindig volt lehetőség.


Egy kései Panzer IV-es, látható a test elejére felszerelt lánctalpelemek, illetve a torony és a test oldalán a kötényezés
Ez a fajta védelem még mindig rendszerben van, nemrég például az Irakban szolgáló Stryker 8x8-as harcjárművekre szereltek rácspáncélzatot, ami nem más, mint egy acéllemezekből összeállított kerítés, amely fél méterre túlnyúlik a testen, és a feladata ugyanaz, mint a második világháborús kötényezésnek: még a harcjárműtől messze aktiválja a páncéltörő rakéták robbanófejét.


Vállról indítható rakéták elleni rácspáncélzat egy Irakban lévő Strykeren