A jövő harctere: a világűr I.

A Szovjetunióban sokkal komolyabban foglalkoztak az embereket befogadó űrállomásokkal. Már az 1960-as évek legelején készültek felmérések alkalmazásuk lehetőségeiről, és ezekben szerepelt a földi célpontok felderítése, az ellenséges űrtevékenység megfigyelése, sőt, az űrből végrehajtott nukleáris csapás lehetősége is.

A tervezett új Szojuz űrhajó elkészítéséhez szükséges pénzt legkönnyebben a védelmi minisztériumtól lehet megszerezni, tehát az általános célú Szojuz-A terv mellett megjelent a Szojuz-R és Szojuz-P terv is. Ez utóbbi az ellenséges műholdak megvizsgálását és adott esetben megsemmisítését célozta, míg a Szojuz-R egy felderítő és megfigyelő állomás lett volna, amelyhez egy Szojuz űrhajó vitte volna fel a kétfős legénységet. A mini-űrállomás tömege 13 és fél tonnás volt.


A teljes Szojuz-R vázlata, vagyis balra a 11F72 (Szojuz 7K-TK) űrhajó, jobbra pedig a 11F71 űrállomás
A Szojuzt fémjelező Szergej Koroljevvel viszont szemben állt ősriválisa, Vlagyimir Cselomej, aki saját megoldását vezette fel. Ez egy 20 tonnás, három fős személyzetű űrállomás, az Almaz, és az azt kiszolgáló, a Szojuznál nagyobb TKSz űrhajó volt. Tehát azonos feladatra két külön program párhuzamosan futott. Koroljev 1966-ban bekövetkezett halálával azonban a Szojuz-R körül huzavona alakult ki, melynek végén az egész program elvérzett.

Cselomej sem állt túl jól, hiszen messze nem volt olyan támogatottsága a felső vezetésben, mint hajdan Koroljevnek, így az Almaz program is folyamatos csúszásokat szenvedett el. Végül a Hold-verseny elvesztése után felső utasításra az Almaz űrállomásokat a már kipróbált Szojuz űrhajókkal együtt alkalmazva egy köztes megoldást hoztak létre, "civil" űrállomásként, hogy megelőzzék az amerikaiak Skylab űrállomását.


A Saljut-1 és a Szojuz-11
Ennek eredményeként lett fellőve 1971. április 19-én az első valódi űrállomás a Szaljut-1, amely egy elkészült Almaz váz alapján lett felépítve, de a Szojuz fedélzeti berendezéseit építették bele. Noha hivatalosan civil program volt, valójában számtalan katonai célú megfigyelés és kísérlet lett végrehajtva fedélzetén. Fotóberendezésekkel, optikai távolságmérővel, ultraibolya érzékelővel, radiométerel figyelték a Földet, de a fő tudományos eszközük, egy napteleszkóp működésképtelen volt, mivel a műszer fedele beragadt. Ráadásul az űrállomás fedélzetén tűz ütött ki, és a személyzet egy ponton közel állt a döntéshez, hogy elhagyja azt.

Végül a problémákon felülkerekedtek, de a túlterhelt legénység miatt végül is megrövidítették a 30 naposra tervezett missziót, és a 25. napon a Szojuz visszatért a Földre. A kapszulához érő földi személyzet azonban holtan találta a három űrhajóst. A későbbi vizsgálat kiderítette, hogy egy szellőztetőszelep - melynek a visszatéréskor, mintegy 4 km-es magasságban kellett volna kinyílnia - működésbe lépett a Szojuz orbitális moduljának leválasztásakor, és a szkafandert nem viselő személyzet két percen belül megfulladt a dekompresszió miatt.


A földi személyzet a Szojuz-11 legénységét próbálja újraéleszteni a földet érés után
A következő civil űrállomás (Zarja) fellövése kudarcot vallott, nem sikerült pályára állítani, majd következett az első Almaz űrállomás fellövése, Szaljut-2 név alatt. Az elnevezés taktikai húzás volt, hogy megtévesszék a nyugati megfigyelőket, miután a "civil" Szaljut és a kifejezetten katonai Szaljut (Almaz) űrállomások külsőre nagyon hasonlítottak (hiszen ugyanazt az Almaz testet használták).

Az eltérés természetesen belül volt a legfeltűnőbb: az Almaz többféle fotóberendezéssel, infravörös érzékelőkkel és rádióelektronikai felderítő berendezésekkel volt felszerelve. Azonban az első Almaz sem volt túl szerencsés. Valószínűleg az indító Proton hordozórakéta harmadik fokozatából származó törmelékek megrongáltak egy nitrogéntartályt, mely egy műszaki hiba-sorozatot indított el. Ez végül is oda vetett, hogy leesett az űrállomás lakóterének légnyomása, majd később a rádiókapcsolat is megszűnt az űrállomással.


Készül a Szaljut-3
A következő Almaz űrállomás a Szaljut-3 nevet kapta, és 1974. június 25-én lőtték fel. Első személyzete a Szojuz-14-gyel július 4-én indult fel hozzá, és mintegy 15 napos, sikeres munka után tért vissza a Földre. A következő legénység a Szojuz-15-tel viszont műszaki hiba miatt nem tudott dokkolni, a hiba miatt pedig az űrállomásra tervezett következő utat is törölték. 1974 szeptember 14-én a Szojuz-14 legénysége által készített filmeket tartalmazó kapszulát kilőtték, amely ha sérülten is, de földet értek. A belsejében lévő filmanyag sértetlenül megúszta a kalandot, és a szovjet képelemzőkhöz kerültek.

1975 január 25-én a földi irányítás végül begyújtotta a Szaljut-3 rakétáit, hogy a világ első katonai űrállomása a Csendes-óceánba zuhanva megsemmisüljön - de előtte még egy utolsó katonai kísérletet is végrehajtottak vele. Az Almazra felszereltek egy hátrasiklás nélküli Nudelmann gépágyút, amellyel megvédhette magát egy esetleges amerikai támadó űrhajótól vagy űrszondától. Ezt a fegyvert tesztelték le 1975. január 24-én, és a jelentések szerint a célpont műholdat sikeresen megsemmisítették.


Az Almaz űrállomás által használt Nudelmann gépágyú
Az utolsó Almazt 1976 június 22-én indították fel, Szaljut-5 néven. Összesen 409 napig keringet a Föld körül, és ellátták egy radarberendezéssel is, amely segítségével a felhőkön keresztül is végezhettek megfigyeléseket. A Szojuz-21, Szojuz-22 és a Szojuz-24 személyzete sikeresen végrehajtotta feladatát a kéműrállomáson (a Szojuz-23 műszaki hiba miatt nem tudott dokkolni), és 1977 februárjában a filmkazettát tartalmazó kapszula biztonságosan földet ért.

A Szojuz-3 és a Szojuz-5 ugyanakkor bebizonyította, hogy a személyzettel ellátott kéműrállomás (noha hatalmas mérnöki teljesítmény) nem éri meg a ráfordítást, hiszen a kémműholdak olcsóbban és egyszerűbben képesek ellátni a feladatot. Éppen ezért a tervezett Almaz-2 űrállomáson félbehagyták a munkát, és később mint személyzet nélküli radarfelderítő-műholdakként használták fel.

Egy Jantar kémműhold oldalán látható a két visszatérő modul, amelyekben a film visszakerült a Földre

A nagy felbontású képeket készítő műholdak az Almaz program mellett nőttek ki. A Jantar és Orlets kémműholdak a filmkazetta-visszajuttatásos megoldással dolgoztak, előrelépést az jelentett, hogy több visszatérő kapszulát vittek magukkal, így működési időtartamuk kitolódhatott. Ez a megoldás azonban nem adta meg azt a stratégiai előnyt, amit elvártak tőle. A képek olykor csak napokkal, hetekkel később jutottak el az elemzőkhöz, márpedig így túl későn értesülhettek volna egy rakétaindításról, vagy éppen egy csapatösszevonásról. A megoldás a digitális képkészítés és adattovábbítás volt, ám a Szovjetunió e téren komoly lemaradásban volt, mivel a valós idejű digitális képkészítést nem tudták a megfelelő felbontás mellett biztosítani.

A szovjetek az 1980-es években az Araksz műholddal igyekeztek felzárkózni az USA KH-11 digitális adatközvetítésű műholdjához. Ez a folyamatos csúszások miatt elég lassan haladt. Az első ilyen műholdat 1997-ben, a másodikat 2002-ben bocsátották fel, de igen magas pályára, melynek a földközeli pontja 1500 km volt. Ilyen magas pályáról pedig nem lehet olyan szintű felbontást elérni, mint a KH-11 műholdaknál, így a becslések szerint felbontása legjobb esetben is csak 2 méter körüli lehetett.

Úgy tűnik, hogy az oroszok a nagy felbontású kémműholdak terén még hosszú ideig a film-visszajuttatásos megoldást alkalmazták. A megfigyelések szerint még a 2002-ben fellőtt, Kozmosz 2399 jelű kémműhold is ilyen technológiát használt, amit megerősít, hogy mindössze 4 hónapig volt aktív használatban, aztán visszairányították a légkörbe, hogy ott megsemmisüljön.


Fantáziarajz a Helios-2A kémműholdról
Európában a kémműholdak terén a francia vezetésű Helios-program az 1990-es években bontott szárnyakat, és részt vállalt benne Spanyolország és Olaszország is. A Helios-1A és -1B műholdak felbontása 1 méter körüli, és 1995-ben illetve 1999-ben indultak. Az újabb Helios-2A műhold 2004 decemberében szállt fel. Képességei nem hivatalosak, de becslések szerint fél méter körüli felbontásra képes.


Az Izraeli Ofeq-5 kémműhold
Kémműholdakkal rendelkezik még Japán, amely 2003-ban két indítással összesen négy űrszondát akart feljuttatni, de a második indítás kudarccal végződött. Izrael már az 1980-as években beindította Ofeq elnevezésű kémműholdjait. A legújabb Ofeq 5 (és Ofeq 6, bár ez utóbbi fellövése kudarcot vallott) műholdja a hírek szerint már 0,8 méter körüli felbontással rendelkezik.

Kína az 1960-es évek végétől kísérletezik visszatérő kapszulás felderítő és kémműholdakkal, de a programot a politikai események, pénzügyi támogatás hiánya és technikai kudarcok hátráltatták. Ám még így is 1974 és 2004 között legalább 20 ilyen "tudományos" műholdat indítottak, melyből az utolsó 2004. október 15-én ért földet, egy Penglai nevezetű falucska egyik házát félig lerombolva.


Az egyik kínai kémműhold visszatérő egysége
Kémkedni azonban nem csak a látható fény, vagy az infravörös tartományban lehet. Már az 1960-as években mindkét szuperhatalomnál megfogalmazódott az igény egy nagy felbontású radarrendszer műholdra való telepítésére. A szovjetek már a 60-as évek végén kísérleti műholdakat lőttek fel, amelyek hatalmas radarberendezéseikkel megfigyelés alatt tarthatták a NATO országok haditengerészetét. A végső cél az volt, hogy a műholdas rendszer adatait a szovjet haditengerészet egységei valós időben megkaphassák, így már messziről képesek lennének csapást mérni rájuk.

A műholdak hatalmas energiaigénye miatt azonban a napelemek mint energiaforrás szóba sem jöhettek. A megoldást kis méretű nukleáris reaktorok jelentették, azonban az ezzel kapcsolatos problémák miatt az első széria még akkumulátorokat használt, de később teljesen áttértek a nukleáris energiaforrásra. A hírek szerint a rendszer olyan jól működött, hogy az 1982-ben, a Falkland-szigetek miatt kirobbant háború alatt a szovjet admirálisok végig pontosan követhették a Brit és az Argentin haditengerészet hajóinak mozgását. A nukleáris Pirsz rendszer azonban a Szovjetunió felbomlása előtt lapátra került, utódai, az US-P és US-PU már napelemeket használ energiaforrásként.


Almaz T1 radarfelderítő műhold (makett?) - jól láthatóak a hatalmas radarantennák a törzs oldalán
Az Egyesült Államok is felbocsátotta saját radar-műholdjait a Lacrosse programon belül (a negyediket 2000-ben). Szemben a szovjet megközelítéssel, ők nem folyamatos, csaknem az egész Földet felölelő tengerészeti megfigyelésre szánták, hanem nagy (kb. 1 méteres) felbontású radarképek készítésére, amelyet azonban nem zavarnak az időjárási körülmények, és akár felhőkön keresztül is képes feladatát elvégezni.


Egy Lacrosse radarfelderítő műhold végső felkészítése az indításra
Az Amerikai Haditengerészetnek is megvolt persze a saját felderítő műholdrendszere, a White Cloud. Ez egy nagy és három kisebb, alakzatban repülő műholdcsoport, és folyamatosan figyelték a szovjet haditengerészet által használt rádiófrekvenciákat. Ha valamelyik szovjet hadihajó használta a rádióját, a műholdak a háromszögelés elvét kihasználva bemérhették. Ezt a rendszert az 1990-es években váltotta le a sokkal nagyobb (és valószínűleg sokkal többre képes) SBWASS (Space-Based Wide Area Surveillance System).