Titanic filmajánló: Dear Wendy, Holtkomoly

Aki annak idején a Titanicon találkozott az Idiótákkal, egy életre megjegyezte: Lars von Trier rendező nem teljesen százas, de az őrült beszédben fellelhető a rendszer.

A 13. Titanic nemzetközi filmfesztiválon nemcsak hullámhegyekkel, de hullámvölgyekkel is meg kell küzdeni. A rendszer nem csak mint az alkotás szerkezete és az életmű koherenciája jelenik meg Trier filmjeiben, de mint a minden ellenkező jel ellenére mégiscsak elviselhetetlen fejlett nyugati társadalom szinonimája is. A rendszerből immanensen következő elidegenedés és képmutatás volt a céljukért sajátos eszközökkel küzdő Idióták ellensége, és finomabb formában ezzel szembesülnek, ez ellen küzdenek a Dear Wendy bányászvárosi fiataljai is.

A Dear Wendy - amelyet a Dogma mozgalom legnagyobb eredményét, a Születésnapot jegyző Thomas Vinterberg rendezett, de forgatókönyvét Lars von Trier írta - akár Trier nagy Amerika-trilógiája egy leágazásának vagy mellékszálának is tekinthető. Ugyanaz a csoportdinamika, ugyanaz az amerikai falusi-kisvárosi tér, ugyanaz a céltalan, mégis önértékként kezelt humanitás járja át. Ránézésre ugyanis teljesen értelmetlen életcél egy pacifista fegyverkultusz meghirdetése, de ha jobban megnézzük, ez csak egy eszköz, amely az egymástól elzárt emberek között újra kapcsolatot teremt. A történelmi viselet ekkor nem múzeumi érdekesség, de nem is a divattal elmúló retro, a szereplők ugyanis belátják: mindennek van értelme, aminek értelmet adnak. Ha az a rendszer által kínált feltételeket elfogadó külső szemlélő számára értelmetlennek tűnő halál, akkor az. És ha ezt el tudjuk hinni ezeknek a fiataloknak, akkor a Dear Wendy olyan, amilyen egy film lehet.

A Titanicon azonban nemcsak hullámhegyekkel, hullámvölgyekkel is meg kell küzdenünk. Amennyire biztatónak tűnt a Holtkomoly szüzséje, épp annyira büntette végül azokat a polgártársainkat, akiknek hétköznap éjfélkor nincs jobb dolguk, mint F kategóriás horrorfilmeket nézni - pénzért. A kiinduló helyzetet a sima szavú marketingesek így fogalmazták meg: "Jobboldali terroristák és egy vámpír megszállnak egy melegbárt New Yorkban. A szélsőségesek egy fél házas estén magukra zárják a lokált, és kísérletezni kezdenek a homoszexualitást gyógyító új csodaszerükkel - élőben a tévé közönsége előtt". Ugye, nem nehéz lépre menni, ha ilyen - bizarrsága ellenére ízletesnek tűnő - csali van a horog végén?

Ehhez képest egy silány kivitelezésű - és ami ennél is nagyobb baj - irónia- és humormentesített borzadályt kapunk kezdő vámpírrajongó alkotóinktól. Sajnos a rajongás még senkit nem tesz Tarantinóvá, sovány vigasz, hogy Joe Sullivan rendezőből minden jel szerint soha nem is lesz Tarantino. Az "árnyalt" gondolkodásra valló "mondanivalót" olyan IQ-gyilkos dramaturgia húzza alá, amely még a kábeles lakossági pornók szintjét is alulmúlja.

A Holtkomollyal összességében négy probléma volt. Nem rendező ült a rendezői székben, nem forgatókönyvíró írta a könyvet, nem színészek játszották a szerepeket és nem zeneszerző szerzett hozzá zenét. Ettől függetlenül még nevezhetnénk filmnek, de ez "olyan", amilyen egy film nem lehet.