Lezajlott a 13. Titanic filmfesztivál

Vérfrissítés, stílusbravúr, eredetiség - sok filmstílus könnye(bbe)n sajátjává teheti e jelzőket. Nem úgy szerencsétlen romantikus vígjátékok, akiket saját felállított paneljeik kárhoztatnak örök középszerre az esetek kilencvenkilenc százalékában. Azonban mint tudjuk, Japánban minden másként működik. Műfaji korlátai ellenére így érdemelhette ki a Közeli Idegenek a kritikusok elismerését is, tökéletesen összhangot teremtve a "barátnős mozik" által támasztott igények és az eredetiség követelményei között. Furcsa stílusú humora és meglepő őszintesége teszik tartalmassá ezt az alapvetően félreértéses helyzetkomikumokra épülő filmet, melyben a humor forrásai sokszor saját magunk vagyunk. Az nem elég ugyanis, hogy a film alatt végig orrunknál fogva vezetnek minket, ráadásul a rendező egyetelen lehetőséget sem hagy ki, hogy melléfogásainkat rendre az arcunkba vágja.

Éles lényeglátás, sallangmentes előadásmód. Luc és Jean-Pierre Dardenne belga rendező testvérpár filmjeit az élet ihleti, történeteik mégsem azok sablonjaiból építik fel egyértelmű üzenetüket. Filmjeik olyan központi karakterek köré épülnek, akik tudatlanul saját életük hőseiként viselkednek, így varázsolnak fabulát a környező világgal folytatott kínkeserves harcukból. A legfrissebb, A gyermek című munkájuk lecsúszott, piti tolvajlásból élő fiatalok életébe kalauzol, ahol a saját csecsemő pénzzé tétele egyetlen vállvonással elképzelhető, mégis van helye a lelkiismeretnek.


Klikk a képekre a nagyobb változathoz
A gyermek 2005-ös év egyik leggondosabban megfestett filmes karakterét tárja elénk a főhős Jérémie Renier (egyébként a Dardenne testvérek filmjeiben visszatérő színész) alakításában. A film - többek között ennek eredményeként - a Cannes-i fesztiválról az Aranypálma-díjjal távozott. A 13. Titanic külön blokkot szentelt a rendezők életművének, korábbi rendezéseik közül a Rosetta, A fiú és Az ígéret című munkákat tekinthettük meg.


Klikk a képekre a nagyobb változathoz
A Tengervér című szekció a horror-kedvelő közönség moziba csalására volt hívatott, sajnos azonban nem sikerült igazán színvonalas darabokat kínálni az avatottaknak. Egy minősíthetetlen (The Prodigy - Az alvilág réme) és több középszerű (Holtkomoly, Zombinővér - az élőhalottak éjszakása) mellett igazi felüdülést kínált Andrew Leman lelkes autenticitása, aki az öreg horrormester H. P. Lovecraft híres kultusszá emelkedett témáját, a Cthulhu mítoszt vitte vászonra Cthulhu hívása címmel - tett mindezt a harmincas évek filmkészítési stílusában. A kimondhatatlan és leírhatatlan jelenlétének (kifejezett lepel-lerántás nélküli) érzékeltetése a lovecrafti atmoszférateremtés egyik legfontosabb cégére - ha a halott mestert megkérdezhetnénk, írásai film-adaptációja ellen valószínűleg foggal körömmel tiltakozna. Valami miatt mégis az a furcsa érzésünk, hogy ha kényszerű választás elé állítanánk, egy ilyen irányú feldolgozásra bólintana rá leginkább.


Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Nem is annyira a jól sikerültség, inkább a körítés ragadhatott meg azokban a nézőben, aki a fesztivál egy szem horror-vígjátékát választották kikapcsolódásul. A Zúzmarást - a svéd történelem első kategórián belüli alkotását - ugyanis hűen elkísérte mind a sajtó-, mind pedig a nyilvános vetítésre két szimpatikus fiatalember, Anders Banke és Magnus Paulsson, a film rendezője és producere (ebben a sorrendben). A nyitott és jó kedélyű svédek minden tréfára kaphatók voltak, jót beszélgettek bárkivel aki az útjukba került, s ízes ipari adagot pusztítottak a zárógálán (köszönet a szervezőknek) eléjük kerülő somlói galuskából is.

Filmjükben Ukrajnából lapp földre keveredett vámpír-kolónia ivadékainak kálváriájával szembesülhetünk, akiket a film végére természetesen jobb belátás és egy még jobb lét fogad a túlvilágon. A fiatalemberek a Zúzmarás elkészítése során különös érzékenységükről tettek tanúbizonyságot, amikor a menetidő alatt nagy mennyiségben széttrancsírozott kisállatok miatt hőbörgő, véletlenségből moziba keveredett nézőknek is kedvébe kívántak járni egy vége főcímbe rejtett megnyugtató üzenettel. E szerint "Az állatoknak nem esett bántódása a film elkészítése alatt. Sőt, az igazat megvallva, jobb bánásmódban részesültek, mint a stáb legtöbb tagja".

A meseszerűséggel és a vizuális újítással operáló filmek kedvelői idén külön szekciót kaptak ajándékba a készítőktől, Felnőttmesék elnevezéssel. Ha már idén animénk nem, ennek köszönhetően lett hát bábfilmünk. Egyből kettő is repült Közép-Európa közepének szívébe, egy a vadnyugatról (Vértea és vörös madzag, Egyesült Államok) egy pedig a vadkeletről (Holtak könyve, Japán). A szekció csúcsdarabját talán A Tea íze című japán darab jelenti, amely egy vidékre költözött manga-rajzolót és családját mutat be a távol-keleti filmszerkesztésben mostanában oly divatos és modern genre-bending építkezéssel. Megdöbbentő epizódok, egymástól eltérő stílusú jelenetek dolgoznak ugyanazért az eredményért és rendeződnek egyetlen összképbe a film végére. Néha úgy érezzük, mintha valami alternatív univerzumba kaptunk volna meghívót, de valójában két órán keresztül egy fejtisztítókúra részesei voltunk.

A szekció talán legelcsavartabb darabja a cseh Jan Svankmajer fejéből pattant ki, aki már filmjének címében is leszögezi hogy nem árul zsákbamacskát. A Holdkór cselekménye túlnyomórészt egy őrültek házában játszódik, ahol a rabok a folyosókon tombolnak, míg az inzézményvezetők a rács mögött senyvednek a smasszerek társaságában.


Klikk a képekre a nagyobb változathoz
A két Edgar Allen Poe novellát Sade márki alakjáról mintázott figurával összeboronáló történet időnként különös kamera-szűrőzéssel, időnként pedig stopp-trükk technikával készült tébolyító betétekkel operál, melyekben nyers hússzeletek járnak lidérc-táncot, a sárban pedig fetrengő kivájt marha-szemek forognak. Az élmény valóban egyedi, ezt le kell szögeznünk. A film azonban - talán kitalálhatjuk, hogy miért - csak a legelszántabbakat vonzotta a moziba.


Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Az Amerika felfedezése szekció idei nagy visszatérő, többnyire az ottani kritikailag méltatott, de európai forgalmazóval nem rendelkező darabokból kínál csokrot az érdeklődőknek. A nyitóelőadáson Tommy Lee Jones első rendezése, az idei Cannes-kedvenc, a Melquiades Estrada három temetése volt látható, amely a közönségszavazás során a második helyen végzett. A Keane című darab a szekción belül mindenképpen gyengébb, de így is említésre méltó. Az alig kilencven perces munka hajlamos örökre beleégni az ember tudatába egy kislányát pályaudvaron elvesztő apa finoman árnyalt lélekrajzának leírásával. A filmet Damien Lewis, az eddig főleg karakterszerepekből ismerős színész jutalomjátéka viszi el a vállán. A Keane lassú víz partot mos alapon működik: a maga fásult monotonságával, kilátástalanságával a végére kínosan nyomasztóvá lesz.