Miért sikeres a 24?

Jack Bauer korunk hús-vér szuperhőse: elpusztíthatatlan, még a klinikai halál sem fog rajta. Persze nevéhez híven nem feltétlenül a kifinomult megoldások híve, ha a probléma egy orrtöréssel is "orvosolható", akkor habozás nélkül rövidre zárja a nyomozást.

A hírszerzési szakma nem gyerekjáték, de néha a puha módszerek eredményesebbek, mint a kemények. Kérdezzék csak meg Ciccolinát: a tinédzser Staller Ilona anno Katicabogár fedőnéven saját testével védte fülledt hotelszobákban a dolgozó népet, és olykor "nagyon félelmetes helyzetekbe került". De a szeptember 11-e utáni világban a korábbi "nagyon félelmetes helyzeteket" a "bár minden helyzet csak ennyire lenne veszélyes" kategóriába minősítették át, és belátta mindenki, hogy az új műsorhoz, az eldurvult világ terrorfenyegetéseinek elhárításához már egy igazi férfi kell. Így került a képbe Jack Bauer, korunk hús-vér szuperhőse.

Bauer, akárcsak a képregények természetfeletti képességekkel rendelkező szuperlényei, elpusztíthatatlan, a klinikai halál sem fog rajta. Nincs az a túlerő és nincs az a logikai feladvány, amit ne tudna legyőzni, illetve megoldani. Minden brutalitása ellenére mégis egy mintaapa, akinek a családja minden másnál, még a minden másnál fontosabb nemzetbiztonságnál is fontosabb számára. Pontosan tudja, hogy nem az ember van a szabályokért, hanem a szabályok az emberért, akár saját kollégáival is szembeszáll, ha úgy érzi, hogy jó nyomon jár. Márpedig mindig ő jár a jó nyomon. És mindig azt teszi, amit tennie kell.

A 24 című tévésorozat világhódító sikerében alapvető szerepet játszott ez a zseniális karakter. Jack Bauer védelmező apa, zseniális detektív és diadalmas hős - egy bizonytalan, fenyegetésekkel teli világban szükségünk van rá, hogy mellettünk legyen. Nemcsak nekünk, mindenkinek, akár még egy valódi amerikai elnökjelöltnek is.

Az ABC-n látható Green Room című politikai elemző blokkban mesélt el Torie Clarke egy történetet, amely szerint a titkos republikánuselnök-esélyes Fred Thompson nemrégiben együtt utazott a Jack Bauert megformáló Kiefer Sutherlanddel egy gépen. A leszállás után a politikus odament a színészhez, és tréfásan megköszönte, hogy ő is ott volt velük, mert így mindenki sokkal nyugodtabb volt a repülőn.

Az ilyen történetek azért eshetnek meg, mert a 24 politikája valódi, mai politika. Legyen szó a foglyok kínzásáról vagy az amerikai állampolgárokra vonatkozó adatok gyűjtéséről, a sorozat a "terror elleni háború" legégetőbb kérdéseinek, illetve az ezekre adható válaszoknak az illusztrációja.


A The New Yorker riporterével saját irodájában egy eredeti katonai, néhány éve Bagdadban kitűzött amerikai zászló előtt beszélgető Joel Surnow szerint teljesen tudatosan határozták meg a 24 karakterét: ez egy patrióta sorozat - mondta a 24 egyik kitalálója és producere. Nem lehet hát véletlen, ha a rajongótáborban megtalálható Dick Cheney és Donald Rumsfeld is. Másrészről viszont Bauer-fanatikus a kő demokrata Barbra Streisand is, nem egyértelmű tehát, hogy Jack Bauer és társai egyfajta terroristaellenes republikánus ideológia popkulturális manifesztumai lennének. Hiszen ahogy a Bush-korszak egy másik forradalmi sorozatában, az Elnök embereiben, úgy itt is egy jószívű demokrata az elnök, aki - hogy ne mondjuk - a 24-ben még afro-amerikai is. A Dennis Haysbert által zseniálisan életre keltett Palmer elnököt ráadásul egy ízben még a nyugdíjból is vissza kell hívni, mert az ügyvezető republikánus elnök képtelen kezelni a helyzetet.

De a 24-nek nemcsak az új világhoz igazított politikája, a hasonlóképpen a korszellemet tükröző esztétikája is meghatározó sikertényező. Amint arra Réz András is felhívta a figyelmet legutóbbi, nevetséges című (Mozibubus), de korántsem érdektelen könyvében, a 24 napjaink totális sorozata. Magába olvasztja ugyanis a leg­si­ke­resebb tévés zsánerek leghatásosabb elemeit: a Vészhelyzet defibrillációit és az Elnök emberei mini palota­forradalmait, de ugyanígy megtalálhatóak benne a kommandós akciófilmek, a családi melodráma, a katasztrófafilm, a bírósági dráma, a kémfilm és a slasher múvi egyes elemei is.

A kilencvenes évek előtt készült sorozatokra alapvetően jellemző lineáris történet­mesélést (lásd Dallas vagy Starsky és Hutch) a több szálon futó cselekményvezetés vette át. A komp­lexitást pedig növelte, hogy a hagyományos sorozatokban fellelhető megme­revedő front­vonalakkal szemben a 24 egy igazi hobbesi mindenki hábo­rúja mindenki ellen, amelyben ráa­dásul az alkalmi szövet­ségek a szó szoros értelmében óráról órára változ­nak. A 24 epizód, illetve az egy­más után sor­jázó évadok pedig bőséges időt kínálnak arra, hogy a mellékkarakterek is önálló entitást kapjanak és a színé­szek lubic­kolhassanak a tökélyig kidolgozott szerepekben.

Hiába lenne persze a politikai és dramaturgiai kifinomultság, mindez önmagában még nem magyarázná meg az exponenciális ütemben terjedő 24-függőséget. Utolsó védelmi zónánkat a 24 stílusa rombolja le: a végletekig és még azon túl is fokozott, igazán csak DVD-n élvezhető megszakítások és azok az utolsó előtti jelenetek, amikor a szó szoros értelmében a mozaikokból összeáll a kép. Aztán csapódik egy vasajtó, és valami olyan történik, ami ellen azt hittük, hogy lelkileg már előre felkészültünk, de amire mégsem számíthattunk. Nem bírjuk abbahagyni, és újra megnyomjuk a play gombot.