2008. június 16. 09:24, Hétfő
Pintér Roberték (
ITTK) legújabb
Kék noteszében szerepelnek a következő mondatokra, rögtön az elején, a vezetői összefoglalóban, a Digitális kultúra cím alatt: "A 2007-es év és a 2008-as év eleje nem hozott különösebb izgalmakat a digitális kultúra terén. A változások most nem a felszínen, hanem a mélyrétegekben zajlanak."
Ezek érdekes megállapítások, különösen a második. A változásokat most ne a felszínen, hanem a mély rétegekben keresd. A felszín fecseg, a mély hallgat, vagy legalábbis sokkal nehezebb szóra bírni, sokkal nehezebb megállapítani, mi is történik ott. Tehát a mély rétegekben. De miféle és mennyire mély rétegekben? Vegyünk egy példát. Mark Bauerlein, az Emory Egyetem angoltanára írt egy érdekes könyvet "
The Dumbest Generation" címmel. "Dumb" azt jelenti, hogy buta, de fordíthatjuk egyszerűen "hülyének" is. Tehát a legbutább (leghülyébb) generáció.
Bauerlein a mai fiatalok generációjára gondol. De mire alapozza, hogy ez egy buta generáció, sőt, butább, mint a korábbiak? Például felmérési eredményekre. Egy 2001-es vizsgálat szerint a végzős amerikai középiskolások 52%-a úgy gondolja, hogy a második világháborúban hazája a németek, a japánok és az olaszok oldalán harcolt, és a Szovjetunió volt az ellenség. Más, frissebb vizsgálatok hasonló képet mutatnak, de nemcsak történelmi, hanem egyéb, például földrajzi vagy politikai területeken is. Bauerlein azt is megállapítja, hogy a helyzet határozottan romlik, párhuzamosan az általános olvasási és írási képességekkel. (Újabb adat: az USA ban 2003-ban a munkaadók 1,3 milliárd dollárt költöttek arra, hogy az alkalmazottaikat úgy-ahogy megtanítsák írni.)
De álljunk meg egy pillanatra. A hivatkozott felmérések a tárgyi tudásra vonatkoznak: kivel harcolt a nagyapád a nagy háborúban, ki az a Dick Cheney, hol ered a Hudson, melyik kontinensen van Magyarország. Lehet mérni az általános intelligenciát is, vagyis a tárgyi tudás nélküli gondolkodási képességet, az IQ-t. Mérik is, régóta mérik, vagyis van lehetőség az összehasonlításra. Az eredmény érdekes: az USA-ban 1930 óta nő az átlagos IQ, de így áll a helyzet más országokban is.
Vagyis: magas IQ-jú fiatalok mászkálnak az utcákon, akik nem tudják, hogy kivel harcolt a nagyapjuk a nagy háborúban, de azzal a megnyugtató érzéssel, hogy bármikor megkereshetik ezt az információt a hálón. Miért is kellene tudniuk, hogy kivel harcolt a nagyapjuk, melyik a legnagyobb tó a környéken, hány l-lel írják azt, hogy "kellemes", ha a zsebükben ott a kütyü, a kütyün ott a háló, a hálón ott a Google, a válasz pillanatokon belül befut, mellette valamilyen szolid reklámmal "Kövesse nagyapja példáját: utazzon velünk a napfényes Normandiába!" címmel. Tudás helyett van kompetencia, a keresés kompetenciája, van digitális intelligencia.
Ha a felmérések pontosak, az új generáció bizonyos értelemben valóban butább a korábbiaknál, más szemszögből azonban okosabb náluk. Hogy miben és mennyire butább, illetve okosabb, azt nem tudjuk pontosan, és azt sem, hogy miért. A felszín alatt, a mélyrétegekben változik valami, nem tudjuk pontosan, hogy merre és mi okból. Nem tudjuk pontosan, de azért vannak sejtéseink. Bauerlein az új technológia, a számítógép és az internet felé mutat: az okokat bennük kell keresni.
Ugyanerre tapogatódzik Nicholas Carr is, aki érdekes
cikket publikált a The Atlantic.com-on. A hálót, mondja, mi programozzuk, de a háló is programoz minket. Az új technológiák mindig átalakítják az emberek gondolkodásmódját, azt a módot, ahogy az információkat megszerzik, kezelik, ahogy dolgoznak velük. Gutenberg világa az elmélyült olvasásra szoktatott. A háló a "szörfölésre": ha érdekel valami, rákeresel, belenézel az eléd tálat anyagba, eljutsz egy linkig, ott veszel egy kanyart, átmész egy másik dokumentumra, újabb link, újabb kanyar, újabb fonál… A felszínen haladsz afféle palacsinta-emberként, akinek vékony a tudása, de kiterjedt, sok érintkezési ponttal.
Több kutatás igazolja, hogy valami ilyesmi történik. Meg lehet figyelni például a folyóiratok archivumainak használatát: az emberek nem olvasnak végig anyagokat, gyorsan ugrálnak cikkről cikkre, tanulmányról tanulmányra; belekapnak, beleolvasnak, kis részeket néznek meg, kavicsokat gyűjtenek a kosarukba és azokból próbálnak kirakni valamiféle mozaikot. Carr a tüneteket önmagán is észleli: egyre kevésbé van türelme végigolvasni egy cikket vagy egy könyvet: átfut pár oldalt, "multitaskingol", vagyis több dologgal foglalkozik párhuzamosan, több kommunikációs csatornát tart nyitva, gyorsan kidobálja azt, ami feleslegesnek látszik.
Mennyire tömeges ez a jelenség? A fiatal korban megszerzett képességek mennyire maradnak meg a későbbi korosztályokban? Mi történi majd, ha a könyveken felnőtt generációt végképp felváltja majd a netes generáció? Jó az, ami történik, vagy káros, veszélyes, kockázatos? Kell-e, érdemes-e tenni valamit ellene, vagy éppen ellenkezőleg, hagyni kell, hogy kibontakozzon, és alkalmazkodni kell hozzá?
Végezetül még valami: ha a fentebb elmondottakban van valami igazság, eddig az utolsó mondatig csak kevesen jutnak el, túl sok szöveg került ebbe a bejegyzésbe.