Elnök úr, ön megállíthatja az éghajlatváltozást!

A legutóbbi mérések is jól tükrözik, hogy a légkörbe jutó széndioxid mennyiség minden eddiginél gyorsabban nő, egyre növelve az üvegházhatást, egyre közelítve ahhoz a ponthoz ahonnan már nincs visszaút.

A múlt héten Poznanban zajlott EU csúcs a 2012-ben lejáró kiotói egyezmény utódját hivatott előkészíteni, egy olyan klímaegyezményét, ami már maga is csak egy szomorú kudarc volt. A nemes, ám hatékonyság terén elmaradó egyezmény bukása nagy mértékben az Egyesült Államok távolmaradásának köszönhető.

A poznani csúcs célja egy 27 tagú EU klímavédelmi egyezmény előkészítése lett volna, lényegi előrelépésről azonban nem igen lehet beszélni. A keleti államok - köztük hazánk is - Lengyelország vezetésével ellenzik a 2013-ban bevezetendő rendszert, ami 2020-ig 20 százalékkal csökkentené az üvegházgáz kibocsátást, ugyanakkor 20 százalékkal növelné a megújuló energia hordozók használatát és a fejlődő energiahatékonyság által 20 százalékos csökkenést prognosztizál magában az energiafogyasztásban.

Mindennek az ára, hogy a gazdaságoknak pénzért kellene megváltaniuk a szén-dioxid-kibocsátást, ahol nincs plafon, minden egyes tonnáért fizetni kell. Ezt nem könnyű beadni az iparvállalatoknak, különösen az újonnan csatlakozó, a felzárkózást célul kitűző országok esetében, Lengyelországról pedig tudni kell, hogy energiatermelése 84 százalékban függ a széntől. A volt szocialista országok mellé azonban Olaszország és Németország is felsorakozott, Angela Merkel német kancellár szerint nincs értelme az EU klímavédelmi egyezménynek, ha nincs olyan globális megállapodás, amihez az USA is csatlakozik.

Michael Le Page klimatológus, a New Scientist szakírója nyílt levélben fordult Barack Obamához, aki programjában a globális felmelegedés elleni harcot sürgette. Le Page felhívja az USA 44. elnökének figyelmét, hogy Kiotó bukása ugyanazon "cap and trade", magyarul "plafon és kereskedelem" rendszeren alapult, amit Obama az Egyesült Államokban tervez bevezetni. Ennek röviden annyi a lényege, hogy azok az országok, vagy az USA esetében cégek, akik nem érik el az egyezményben megszabott károsanyag kibocsátási plafont, eladhatják a fel nem használt kvótáikat azoknak, akik túllépték a határt.

Ez papíron lehet hogy jól néz ki - bár ez is kétséges -, mindenesetre hatástalan, ha a kőolajszármazékoktól való függőséget akarják csökkenteni vele, globális méretekben pedig csak a bürokráciát és a korrupciót duzzasztja fel. Kína például hidroelektromos terveket árul az európai környezetszennyezőknek szén kvótákért cserébe, amivel minden eddiginél erősebben szennyezik a légkört, érvel Le Page.

Mi lenne tehát az alternatíva? Az Egyesült Államokban egyre nagyobb a támogatása a fosszilis üzemanyagokra kivethető úgynevezett szénadónak. Egy ilyen adó alakítható úgy, hogy a különböző üzemanyagok környezetre mért káros hatásait tükrözze, például a szenet nagyobb adó terhelné mint a földgázt, hacsak nem olyan erőműben kerülne elégetésre, ami különválasztja a szenet. Az adó minden évben emelhető lenne, fokozatosan téve költségesebbé a fosszilis üzemanyagokat és olcsóbbá a megújuló energiaforrásokat.

Le Page tudja, hogy az elnök tanácsadói politikai öngyilkosságként értékelnének egy ilyen lépést, a globális pénzügyi válságban ugyanis a legkevésbé egy újra egekbe szökő üzemanyagár hiányzik. Van azonban egy módszer amivel népszerűvé lehetne tenni a szénadót: La Page szerint minden beszedett fillért el kellene osztani az ország lakosai között. Az ötlet nem újkeletű, korábban a NASA vezető éghajlat tudósa, James Hansen tűzte zászlajára ezt az elvet.

A nagy villákban terpeszkedők, benzinzabáló autókkal, magánrepülőgépekkel közlekedők sokat veszíthetnek, hiszen az energiára fizetendő összeg jóval meghaladja azt, amit az adóból ők visszakaphatnak. A legtöbb olyan ember azonban, aki eleve a megélhetést szem előtt tartva gazdaságosan bánik az energiával, profitálna a rendszerből, amit sokkal nehezebb kijátszani mint a "cap and trade" rendszert. Le Page szerint az adózás és annak szétosztása globálisan is megállná a helyét, több országot ösztönözne a rendszerbe való belépésre, és a munkahelyeket is megvédené. Levelének végén arra kéri az elnököt, hogy merjen nagyot lépni, és ezáltal a történelem legnagyobb vezetői sorába léphet.