Silent Hill: Homecoming

Érdekesség, hogy a Christopher Gans által rendezett mozifilm is látható inspirációt jelentett a fejlesztőknek: amit változtattak a korábbi epizódokhoz képest, azt is csak a filmből nyúlták le. Az átalakult világ (Otherworld) kinézete például teljesen a mozit idézi, a visszatérő ellenfelek pedig szintén. A nővérek ugyanazzal a sajátságos, rángatózó mozgással lépkednek, mint a vásznon, és Pyramid Head dizájnja is onnan lett kölcsönözve a Silent Hill 2 helyett.

Ja, és ha már szóba jött Piramisfej: jelenléte a játékban teljességgel indokolatlan. Megértem, hogy arra számítottak, hogy a rajongók majd sápítozva-őrjöngve fognak a boltokba rohanni a legendás ellenfél nevét kántálva, de ezzel a lépéssel egyrészt figyelmen kívül hagyták Pyramid Head háttértörténetét (ő James Sunderland személyes démona volt), másrészt - és ez a fontosabb - semmi szerepe nincs. Kétszer bukkan fel, semmit nem tesz hozzá a történethez, és nélküle semmivel sem lenne kevesebb a játék.


Nem csak a látvány köszön vissza a filmből, hanem a történet egyes elemei is. Például a Silent Hill-béli szekta hívei kezeslábast és gázmaszkot viselnek, s a helyi templomra felszerelt hatalmas szirénákkal jelzik, hogy mikor kezdődik a normális világ átalakulása Otherworld-dé. Egyébként ezek mind eredeti elemek a sorozatban, és dicséretet érdemelnének, mert hozzátesznek a hangulathoz... ha nem bukkantak volna fel már a filmben is.

Ideje szót ejtenem a Homecoming egyetlen igazi újításáról: a harcrendszerről. Korábban említettem, hogy Alex a hadseregből tér haza, így komoly katonai kiképzés áll a háta mögött, és ezt maradéktalanul hasznosítja is az ellenfelekkel szemben. Egyrészt hatékonyan támad, másrészt a reflexei is villámgyorsak. Emiatt a csaták kitérések és ellentámadások végtelen sorozatára épülnek. Persze üthetjük a szörnyeket a gombokat vadul csapkodva, de ebben az esetben hamar szétszednek minket. A hatékony taktika az, hogy a támadásukhoz időzítve (ez egyébként nem nehéz feladat, látványosan jelzik, ha ütni akarnak) rácsapunk a védekezés gombra, majd a kitérő mozdulat után azonnal visszatámadunk.


Ennek köszönhetően a harc szórakoztató, ugyanakkor meglehetősen könnyű is: nehéz szinten (két nehézségi szint van: normális és nehéz) kétszer futottam olyan helyzetbe, amelynek kettőnél többször kellett nekiesnem. Ezt csak azért nem említem negatívumként, mert a Silent Hillek félelmetessége mindigis az atmoszférából eredt, és amikor harcba keveredtünk, akkor a para-faktor jelentősen visszaesett, hiszen a szörnyek önmagukban nem jelentettek akkora kihívást egy tapasztaltabb játékosnak. (Kivéve a negyedik részt, ahol ugyan sokan szidták a szellemeket, de ahányszor felbukkantak, mindenkinek az inába szállt a bátorsága, hála a legyőzhetetlenségüknek).