Megnyílt Karai Csaba kiállítása

A természettudományi Múzeumban megrendezett megnyitón Karai Csabával a természetfotózáshoz fűződő viszonyáról beszélgettünk.

Karai Csaba szombaton megnyílt kiállítása azt bizonyítja, hogy ahány természetfotós, annyi stílus, annyi cél. Biológiai lényként az ember így vagy úgy, de mindenképpen a természet része annak ellenére, hogy a civilizáció miatt távolodunk tőle. Emiatt aki a természethez fordul, mindenképpen sokat kap tőle, és gyakran kreativitást nyer.


A"természetfotó" szó melyik összetevője jelent többet Neked, a "természet" vagy a "fotó", vagy esetleg egy harmadik dolog?
KCS: Ez egy érdekes kérdés, mert a magyar természetfotós társadalomtól jelentősen különbözöm abban, hogy én az utazásaim során készítem el a képeket. Igazából nincsen mögöttem olyan gyerekkorhoz viszonyuló dolog, mint a legtöbb természetfotós esetében, aki kora gyerekkorától a természetet járta és az állatok közelében nőtt fel. Nekem csak egy pár évvel ezelőtt, konkrétan 2004-ben jött az, hogy egy kiránduláson az erdőben elkezdtem fotózni. Bogarakat, lepkéket, szitakötőket stb, és a makrofotózás varázsa kapott el.

Igazából ez az amit mindenki megtehet, mert bármikor el lehet menni egy bogárszafarira. Így az a világ, ami egy jó minőségű makrooptikán keresztül feltárult előttem, olyan dolgokat mutatott meg, amiről addig fogalmam sem volt. Később különféle technikákkal próbáltam jobbá tenni ezeket a képeket, és eközben kerültem egyre közelebb a természethez. Ekkor jött az, hogy nem csak úgy fotózgattam, hanem próbáltam behatárolni, hogy pontosan mi az amit fotózok, vagy konkrét fajra "vadásztam". Ezért a "természetfotó" szókapcsolatból végül is aztán a fotózáson keresztül jutottam el a természethez.


Ez látszik a képeken, mivel mindegyiknek van valami olyan plusz mondanivalója, ami nem a természet és az állatvilág közvetlen szeretetéből fakad. A hangsúlyos, intenzív színvilág, például a pirosak és kékek kontrasztja, és még sokminden más valami mást árasztanak.
KCS: Az esztétkai látásmódon keresztül próbálom megközelíteni a dolgokat.


Az esztétika is eszköz, vagy cél?
Szerintem ez a cél. Az, hogy olyan kompozíciókat próbáljak megvalósítani, melyekről mondhatjuk hogy tökéletesek, pontosabban próbálom megközelíteni azt, hogy minél tökéletesebb legyen a kompozíció. Hogy minél kevesebb zavaró elem legyen egy képen, illetve a fények olyanok legyenek, hogy a lehető legjobban kiemeljem a tárgynak azokat a tulajdonságait amik érdekesek vagy szépek lehetnek az emberi szem számára. Ezek a fő jellemzői annak, ahogy próbálok fotózni. A természetfotózásban fontos még az, hogy egy nagyon érdekes pillanatot vagy akciót elkapjunk amitől mozgalmas lehet a kép. De ezeket is lehetőleg úgy próbálom megörökíteni, hogy esztétikai szempontból is megfelelőek legyenek.


Említetted, hogy már eltávolodtál a makrofotózástól.
KCS: Igazából nem távolodtam el. Nyilván az újdonság varázsát már elvesztette, de azt nem mondanám hogy eltávolodtam, csupán sok olyan egyéb olyan dolog van, ami miatt nem tudom most megcsinálni azt, hogy rendszeresen az erdőt járjam. De mindig mondogatom magamnak, hogy vissza fogok térni ehhez, mert nagyon érdekes dolog.

A fotózás számodra tehát egyfajta önkifejezési mód?
KCS: Igen, és ezen kívül távoli tájakon olyan élővilágokat látva amik sok helyen veszélyeztetettnek tekinthetőek, pontosabban veszélyeztetett állatfajokat látva azt érzem, van ennek egyfajta üzenete: meg kell örökíteni annak érdekében, hogy fel tudjuk hívni a figyelmet arra, hogy ezek milyen fontos dolgok az életünkben és a Föld életében. Arra, hogy érdemes ezeket megvédeni és érdemes ezzel foglalkozni annak érdekében, hogy ezek megmaradjanak. Egy nagyobb közönség számára próbálom láthatóvá tenni ezeket a szépségeket.

Ez sikerül is. Minden képben az egyik dolog ami feltűnik, a hangsúlyozott színvilág.
KCS: Ez a műfaj sajátossága, a természetfotózásban eléggé elfogadott, és a témák is olyanok, melyeknek ilyen a színvilága. Digitális technikával dolgozom, de nem nyúlok bele a színekbe, csupán annyira, hogy úgy nézzen ki a fotó, mintha diafilmre készült volna. Ott is ezek az élénk színek vannak, a színvilág pedig magából a témából adódik.


Akkor sem átlagos színvilág ez, lehet hogy te nem érzékeled, de a legtöbb természetfotóhoz képest ez feltűnő. Ezek a kontrasztok és színek mellbeütik az embert. Nyilván amikor fotózás közben körbefordulsz, témát keresel és meglátsz valamit, azt te látod meg és nem más. A kiállításon a képek 70-80%-ban nagyon dominál ez a hatás.
KCS: Igen, ez igaz. Mondják, hogy a természetfotó félúton van a giccs és a művészet között.

Hogyan komponálod a fotóidat, a komponálásra mekkora hangsúlyt fektetsz? Ösztönösen vagy tudatosan vannak elhelyzve a képeiden ez különféle elemek? Egyáltalán szoktad otthon vágni a képeidet?
KCS: A tájképeket nyilván a helyszínen próbálom megkomponálni, minimálisat vágok belőlük. Madarat röptében nem lehet komponálni, az ember örül, hogy az rajta van a képen. Ilyen esetben utána kell megcsinálni a képkivágást úgy, hogy az jó legyen.


Említetted a giccs és művészet címkéket. A természetfotózásra is lehet címkéket aggatni, miközben vannak olyan fotósok, akik azért fotóznak természetet, hogy kifejezzék önmagukat, de vannak olyanok is, akik természetszeretők, és kifejezetten ilyen céllal fotóznak - ezek szerint te nem ilyen vagy.
KCS: Azért azt ne mondjuk, hogy nem vagyok természetszerető ember, csak nem ebből adódott a fotózás. Szerintem valamilyen szinten minden normális ember szereti a természetet, és előbb-utóbb mindenkinek lesz egy olyan pillanat az életében amikor rájön arra, hogy ez milyen fontos. Az, hogy vissza lehet, és vissza kell nyúlni ezekhez a gyökerekhez.

Azt hiszem, ez egy tökéletes végszó. Köszönöm.