A Google-nak köszönhetően jönnek a nanoműholdak

A webes konszern által meghirdetett Lunar X Prize program komoly fellendülést hozott a magán űrhajózási iparnak. Ezt bizonyítják a gombamód szaporodó nanoműhold-projektek is.

A világűr és a Hold elérése olyan érdekes üzleti partnereket hozott össze, mint Tonga királya és Lutz Kayser vállalkozó, aki Werner von Braun mellett tanulta a rakétafejlesztés csínját-bínját. Az első járművek idén decemberben indulhatnak az űrbe. Az egyik érdekes program a Neptune 30, amely egy három fokozatú rakéta és az általa szállított több mint két tucat nanoműhold kifejlesztésére irányul. A műholdakat a tervek szerint 300 kilométeres magasságban állítanák Föld körüli pályákra. A projekt hamar támogatóra talált George Tupou V. tongai király személyében.


Buzz Aldrin
Minden egyes műholdat vállalkozók és kutatóintézetek készítenek. A Neptune 30 hordozórakétát már javában teszteli az Interorbital nevű kaliforniai cég az amerikai Mojave-sivatagban. Az első felszállás alkalmával a rakéta által szállított rakomány csupán 30 kilogramm tömegű lesz. A kisebb Tubesat nevű és a nagyobb Cubesat műholdak súlya is egyaránt csupán 1-2 kilogramm és a fedélzeti rendszereik között megtalálhatók a miniatűr számítógépek, a rádiók és a napelemek. Az egyes nanoműholdak 8000 dolláros Personale Satellite Kit csomagokból építhetők meg és elláthatók számos kiegészítővel, többek között különböző kamerákkal és szenzorokkal.

A Neptune 30 koncepció lényege, hogy a jövőben utasokat is az űrbe lehessen juttatni a rakéta segítségével. A hordozóeszközt Lutz Kayser tervezte még 1970-ben. A legendás Wernher von Braunnak nagyon megtetszett a tanítvány ötlete. Kayser az OTRAG (Orbital Transport and Rocket Corporation) személyében létrehozta a világ első magán űrhajózási vállalatát, ami azonban nem kapta meg a szükséges támogatást. Az OTRAG végül azért bukott el, mert Németország inkább az Ariane-projektet támogatta. A Neptune 30 első rakétatesztjeit a mai Kongói Demokratikus Köztársaság területén és a líbiai sivatagban hajtották végre.

Az OTRAG ugyan már a múlté, de Kaysernek köszönhetően az ötlet mégsem felejtődött el és a szakember az Interorbital tanácsadója lett. A cég a kereskedelmi forgalomban is kapható alkatrészekből próbált meg összeállítani egy rakétát, úgy hogy a hordozójármű - a hasznos rakomány függvényében - kisebbre vagy nagyobbra is készíthető legyen. Minden modul egy pár üzemanyagtartályból és egy rakétamotorból áll. A kilövések a tongai Euából történnének.


A nanoműholdak sok feladat elvégzésére használhatók, többek között a Föld mágneses mezejének mérésére, de kémiai kísérletekhez vagy hardverek űrbéli tesztjeire is. A készülékek élettartama egyébként csupán néhány hónap, utána lezuhannak és elégnek a Föld légkörében. A dán-svájci-olasz Euroluna csoport a MiniRomit1 nevű két Cubesat-modulból álló egységen dolgozik. Az egyik modul tartalmazza a kiegészítő rakétameghajtást, amely egy "elektromos iongyorsító hajtómű".

A MiniRomit1 a tervek szerint 700 kilométeres magasságban áll majd Föld körüli pályára, majd ott egyenként tesztelni fogják a hat egyenként 1,3 megapixeles kamerát és a többi fedélzeti berendezést. Ez azonban csak az Euroluna egyik ötlete. A másik az, hogy egy hasonló elven működő, de leszállóegységgel ellátott modult juttatnának el a Holdra.