Futópadon a középkori páncélok

A középkori páncélöltözetek viselése annyira megterhelő volt, hogy kihathatott a híres csaták kimenetelére, állítja egy brit-olasz tanulmány. A Leeds Egyetem kutatói még futópadon is kipróbáltak néhány 15 századi replikát.

A kapott eredmények jól példázzák, milyen hatalmas energiákat kellett beleölniük a páncélok viselésébe, óriási terhet mérve a lábakra, miközben az öltözet még a megfelelő légzést is korlátozta. A kutatók szerint a nehézpáncélzat hatásai annyira jelentősek voltak, hogy azok kihatottak az ütközetekre is, például a híres 1415-ös azincourt-i csatára, amiben az angol gyalogság jelentős számbeli fölényük ellenére legyőzte a francia lovagokat.

A győzelmet már többféleképpen is magyarázták, először azt tartották, hogy az angolok hosszúíjai döntötték el a csatát, amivel halomra lőtték a lovagokat, a franciák azonban ebben a csatában már egy keményebb páncéllal voltak felszerelve, ami ellen a hosszúíj hatástalan volt, miközben az angol haderő több mint kétharmada íjászokból tevődött össze. A csata kimenetelében nagy szerepet játszott az időjárás, a talaj ugyanis alaposan felázott az esőzésektől, és bár a lovagok páncélzatáról lepattantak a nyilak, állataik nem rendelkeztek megfelelő védelemmel, így az angol nyílzápor után legtöbbjük kénytelen volt gyalogosan rohamozni.

A kutatók szerint a nehéz páncélzatban támadó franciákat annyira lelassította és kifárasztotta a sártengeren való átgázolás, hogy mire eljutottak az angol vonalakig, addigra alig jelentettek valami veszélyt az ellenfél számára. "Ezeknek a páncélöltözeteknek a súlya 30 és 50 kilogramm között mozgott, ami jelentős hányada a viselője testsúlyának " - mondta Dr. Graham Askew, a kutatás vezetője.

A 15. században jelentősen felgyorsult a fegyverkezési verseny és az új, nagy erejű fegyverek, mint a hosszúíj és a számszeríj megjelenése a páncélok fejlődésére is jelentős hatást gyakorolt. A késő-középkori Európában ezeket a vaskos harci öltözeteket főként egymáshoz kacsolódó fém lapokból állították össze, ami tetőtől talpig védelmet nyújtott a katonák számára. A védelem növelése a súly növekedésével és a mozgás korlátozottá válásával járt, amiről a kutatók már hosszú ideje tudják, hogy jelentősen visszavetették a katonák teljesítményét, eddig azonban senki sem számszerűsítette ennek a mértékét.

Ezt pótlandó a leeds-iek felkértek négy, a hagyományőrző csatákban rendszeresen résztvevő férfit, hogy öltsék fel a korabeli páncélok élethű másait, majd álljanak rá egy futópadra. Az angol, gótikus német és olasz páncélokat viselő harcedzett alanyokat különböző vizsgálatoknak vetették alá, miközben a futópadon igyekeztek teljesíteni. A páncélosok oxigén fogyasztásából és széndioxid termeléséből Leeds, az Oxford, és a Milánói Egyetem kutatóiból álló csapat kiszámíthatta, mennyi energiát emészt fel az öltözetekben való közlekedés, vagy egy roham.

A mérések mellett nagysebességű kamerákat is alkalmaztak, amikkel az alanyok végtagjainak mozgását vették szemügyre. Az eredmények szerint a páncélban való közlekedés kétszer annyi energiát emésztett fel, mint a páncél nélküli, ami önmagában még nem olyan megrázó adat. A mellkast és a hátat védő lapok azonban akadályozták a normális légzést, így az alanyok a hosszú, mély levegővételek helyett csak rövid, szaggatott levegővételre voltak képesek, ami újabb energia felhasználási többletet rótt a futópadon izzadó páncélosokra. "A vizsgálatokból kiderül, hogy egy-egy ilyen páncél rendkívül költséges volt, ami a felhasznált energiát illeti" - mondta Dr. Askew.

A kutatók azt is megvizsgálták, hogyan teljesítenek a kísérletben részt vevők, ha a páncélokból adódó súlytöbbletet a hátukon, a modern hadviselésben alkalmazott hátizsákokban cipelik, ami hasonló tömeg, mint amit a mai katonák hordoznak. "Hatalmas a különbség, ami abból adódik, hogy a páncélöltözet hordásánál jókora súly, körülbelül 7-8 kilogramm nehezedik a lábakra, vagyis a páncél viselője pusztán a lábak emeléséhez hatalmas izomerőt mozgat meg, ami rengeteg energiát emészt fel" - magyarázta Askew.

A fokozott védelem tehát jelentősen rontotta a katonák harctéri manőverezési képességét és erőállapotát. Bár a lábrész elhagyható lett volna, egy jól irányzott vágással azonnal harcképtelen válik a viselője, érvelt Askew. A 16. században háttérbe szorult ez a probléma, az ágyúk és egyéb új lőfegyverek megjelenésével már kevésbé volt hangsúlyos a közelharc, ami újabb páncél kialakításokat eredményezett. "Érdekes megfigyelni, hogy a páncélzatok 16. századi fejlődésével pontosan az általunk is kritikusnak ítélt alsó lábrész tűnt el" - tette hozzá.