Barát vagy ellenség, ez itt a kérdés

Harcban sokszor kerülnek a katonák olyan helyzetbe, amikor nem tudják biztosan ki is van a célkeresztben. A barát-ellenség azonosítás a küzdő felek számára kényes és fontos kérdés.

Először is tisztázzuk, miért van szükség a barát-ellenség meghatározásra, és mik a hátulütői ennek. A harcmező kaotikus világában sokszor, nagyon sokszor kell a katonáknak a másodperc tört része alatt dönteni arról, hogy az előttük lévő lévő személy vagy harcjármű ellenség vagy barát. Ha rosszul dönt, akkor az a saját életébe kerülhet (amennyiben barátnak vél egy ellenséget), vagy egy katonatársa életébe (ha tévesen ellenségnek vél egy az ő oldalán harcoló katonát). A repülőgépeknél alkalmazott terminológiában elterjedt angol rövidítéssel IFF, Identication Friend or Foe (barát - ellenség azonosítás,) néven hivatkozhatunk rá.


A Honvédség Mi-17-es helikopterei felszállás közben, jól látható az ék alakú felségjelzés a faroktartón, ami jelzi a gép hovatartozását - klikk a nagy verzióért
Mi a probléma az azonosítással? Nos az, hogy egyértelműnek, könnyen beazonosíthatónak kell lennie, ez pedig azt feltételezi, hogy lehetőleg feltűnő színű, jól látható módon kell megoldani. Ezzel viszont együtt jár az is, hogy messziről kiszúrható majd a katona (vagy jármű) - ez pedig kevéssé hasznos dolog egy hadszíntéren. Ez nem csak a láthatóságot érinti, a modern rádiótechnológián alapuló rendszereknél is fennáll a lehetőség, hogy "elárulja" magát a gép azzal, hogy rádiójeleket sugároz, amelyek célja eredetileg az, hogy a baráti egységek könnyen azonosíthassák - ez az egyéni azonosítás szintje.


Egy modern taktikai parancsnokság; ma már monitorokon követik a parancsnokok, hogy katonáik merre vannak a harctéren
Azonban a felek azonosítása a felsőbb szinteken még fontosabb, hiszen egy tisztnek a harctér átlátása kulcsfontosságú a taktikai döntésekhez. Itt már nem csak egy - egy ember azonosításáról van szó, hanem arról, hogy az egyes egységek merre helyezkednek el, illetve nagyban segít, ha az ellenfél helyzetét is átlátja. Ez az igény, és ennek kielégítése általános probléma a ókori hadviseléstől kezdődően a jelen digitális korszakáig. Tehát mint látható ez egy összetett, mégis kritikus, ám viszonylag kevéssé ismert eleme a háborúskodásnak.

A kezdetek

Már évezredekkel ezelőtt is az azonos oldalon harcolók zászlók, jelvények alatt gyülekeztek, így még a harc előtt lehetett látni, hogy mely hatalom erői állnak egymással szemben. Ám ez csak az oldalak egységeinek azonosítását, és hozzávetőleges helyzetét segített meghatározni. Ezekben az időkben korántsem volt általános, hogy hasonló páncélban, hasonló pajzsokkal illetve fegyverekkel harcoljanak az azonos oldal katonái, így a harc hevében bizony nem volt annyira könnyű eldönteni, hogy a velünk szemben álló mégis ki fia borja.


Perzsa és görög összecsapás művészi reprezentációban - amennyiben a felek eltérő kultúrából származnak, az azonosítás ritkán okozott gondot
Ezen a törzsi testfestések, vagy egyéb törzsekre, klánokra jellemző viselet segített, ha segített. A legjellemzőbb azonban a pajzs volt, ezért nem is meglepő, hogy a felek azonosítására évszázadokon, sőt, évezredeken át a pajzsok, illetve az azt díszítő festés szolgált.

A római birodalom sikerének egyik záloga viszont pont a légiók egységes felszerelése, kiképzése és hadrendje volt. Még a harc zűrzavarában is nehéz volt a légiósokat összekeverni az ellenséggel, és a tisztek is jobban átláthatták a harcmezőt, és a csata állását. Persze a kisegítő haderőknél ez már nem volt ennyire egyértelmű, ám azok bevetése már a hadvezér döntésére volt bízva. Az egyes egységek itt is jelvények - az elején egy rúdra kötözött szalmabála, később különféle zászlók, vadállatokat jelképező szobrokkal díszített rúd - alá gyülekeztek.


Egy római centuria bemutatása, látható az azonos felszerelés,
a centuria jelvénye és a légió zászlaja
Minden centuria-nak (~század) és minden cohort-nak (kb. dandár), illetve az egész légiónak saját jelvénye volt, így elég jól tudták követni a hadszíntéren a csapatok mozgását is. A centuriák ráadásul általában azonos (de centuriáról centuriára eltérő) pajzsdíszítést, festést használtak, így ez alapján is meghatározható volt az egységük. A jelvények nem csak abban segítettek, hogy a közvetlen harcérintkezés előtt azonosíthatóak legyenek a felek, de egyben a hadvezéreknek is támpontot nyújtottak, hogy melyik egységük a harctér mely részén is helyezkedik el. Ez alapján tudták a parancsaikat is kiadni, vagyis a lovas (vagy gyalogos) futárok az adott egység zászlajához igyekeztek eljuttatni a hadvezér utasításait.

A lovagkortól kezdve már szabályos divattá vált a pajzsok és zászlók személyre szabása, ezáltal az adott nemes vagy király azonosítása, ez az időszak ezáltal a heraldika aranykorává vált. A lovagok és nemesek mindig ügyeltek arra, hogy jól meg lehessen különböztetni őket, így legalábbis számukra a személyi azonosítás egészen új szintekre emelkedett. A zászlók alatt vonulás pedig végképp általánosan elterjedt lett, szabályos zászlóerdők kezdtek el megjelenni a harctereken. Mindez persze egyéni szinten ritkán segített, ráadásul a földesurak seregei általában szedett-vedett felszereléssel vonultak fel, így számukra nem sok kapaszkodó állt rendelkezésre, pláne, hogy sokuknak a zászlók hovatartozása sem mindig volt egyértelmű.


Festmény a Sempach-i csatáról (1386), a zászlóerdő ekkoriban általános volt a harctéren
A távol-keleten, Japánban a XV. századtól a XVII. századig azonosításra szintén zászlók (szasimono-k) voltak alkalmazva, ám mivel itt a páncélok (illetve a harci öltözékek) nagy szórást mutattak kezdve az egyszerű asigaru-tól (egyszerű gyalogos katona) a szamurájokig, ezért minden egyes katona az adott hadúr vagy klán zászlóját viselte a páncéljának (vagy ruházatának) hátához rögzített kis általában (fejjel lefele álló) L alakú rúdon. A rúd alakjának érdekessége hogy így állandóan látható maradt a zászló, függetlenül a széltől. Ez a megoldás kétségkívül nem csak látványos volt, de hatásos is - csak közben azért akadályozhatta a szabad mozgást is.


Szasimono-kal a hátukon vágtató lovasok a Kagemusa című Kuroszava filmben - klikk a nagy verzióért
A tengeri hadviselés esetében szintén a zászlók lettek az azonosítás eszközei, és egyben itt vált nagyon fontossá az, hogy a felek következetesen viseljék a zászlóikat, hiszen ha tegyük fel egy spanyol hajó fut össze egy francia zászlót felhúzott hajóval, mikor a két ország hadban áll, akkor az elvárható forgatókönyv az, hogy egymásnak fognak esni. A probléma csak akkor áll fent, ha mondjuk egy harmadik nemzet hajója vonta fel például a francia zászlót, hogy a környéken portyázó Kozároktól (róluk mindjárt) biztonságban érezze magát.


A francia (balra) és a brit (jobbra) flotta összecsapása a Virginia Cape-i csatában. Érdemes megfigyelni, hogy nem csak a taton, de a főárbócon is láthatóak a felségjelző zászlók, hogy messziről azonosíthatóak legyenek - klikk a nagy verzióért
A tengeri hatalmi harcoknál ugyanis meg kell különböztetni a kalózokat és a kozárokat (Corsair vagy angol nyelvterületen Privateer). Az előbbi a saját szakállára fosztogatja a hajókat, míg utóbbi valamelyik államtól kapott felhatalmazást arra, hogy az ellenség hajóit fosztogassa. Ezáltal az adott állam hadihajóitól biztonságban volt, de persze a zsákmányból részesedéssel tartozott az adott ország kincstárának. Amíg a kalózokat általánosan halálbüntetés várta, a kozárokat általában megillette a hadifogoly státusz, mintha az ellenség hadiflottájának a tisztjei lennének.

Lapozz!