Barát vagy ellenség? II. rész

A második világháborúban becslések szerint a veszteségek mintegy 5%-a származott baráti tűztől, sorozatunk második részében ezek okait vizsgáljuk.

II. Világháború időszaka

Guilio Douhet tábornok, a totális légi hadviselés atyja

A "nagy háború" után a baráti egységek azonosításának kérdése újra feledésbe merült egy időre. Igazság szerint mindenki úgy vélte, hogy a jól ismert sziluettekre való hagyatkozás, a repülőgépeknél pedig a felségjelzések elegendőek lesznek. A vadász- és bombázógépek robbanásszerű elterjedésével viszont alaposan megváltoztak a fegyvernemek közötti erőviszonyok, a levegő új dimenziót hozott be a harcterekre. Az olasz Guilio Douhet által felvázolt stratégiai bombázás lényege, hogy a hátországot kell támadni hatalmas bombázókkal, szőnyegbombázásokkal. Az ellenség morálja és hadiipara így rövid idő alatt tönkreverhető, és az elhúzódó háború elkerülhető.

A bombázókat közel sebezhetetlennek tartották az (akkori viszonyban) nagy repülési magasságuk és sebességük miatt. Ez a barát-ellenség azonosítást is háttérbe szorította, hiszen a városok bombázásához a bombázóknak nem kellett effélével foglalkozniuk, a légvédelemnek pedig lehet előre jelenteni a baráti bombázógépek fel- és levonulási útvonalát, így ezekkel sem kellett sokat vesződni. Az eufória érezhető volt, hiszen a lövészárok hadviselés és tüzérségre való támaszkodás után látszólag minden leegyszerűsödött.

Ez annak a fényében volt jelentős, hogy például Percin tábornok 1921-ben megjelent könyvében megjegyezte, hogy mintegy 75 000 francia katona vesztette az életét az első világháborúban saját tüzérségük gránátjai által. Noha ez a fajta hadviselés az ellenséges civil áldozatok számának jelentős növekedésével jár, a saját veszteségeket (elvben) minimalizálná. (Csak zárójelben: ha mindkét oldal ilyen harcmodort folytat, akkor persze a képlet kissé borúsabb képet mutat, de Douhet víziójának ezen aspektusával kevésbé foglalkoztak akkor.)


Egy ma is működőképes brit Matilda Mk.II. harckocsi. Feltűnő, hogy semmiféle felségjelzés nem látható rajta - klikk a nagy verzióért
Ezekben az időkben az azonosítást jobb esetben a járművekre felfestett felségjelzések, illetve a katonáknál az egyenruha határozta meg. Érdekes módon az egyenruhák még úgy-ahogy beváltat, de a járművek azonosítása sokkal kevésbé. Pontosabban a földi egységek egymást még viszonylag jól tudták azonosítani, ellenben a levegőből szinte semmi nem látszódott.


Junkers Ju-87A zuhanóbombázók a Condor Légió felségjelzéseivel
A spanyol polgárháború rendkívül fontos tapasztalatokhoz juttata a Luftwaffét és a szovjet légierőt. Előre látták a baráti tűz veszélyét, így a Condor Légió szárazföldi erőivel együtt mozgó, először telefonnal, majd később rádióval felszerelt megfigyelőik voltak, akik összekötők voltak a szárazföldi tisztek és a pilóták között. Hozzá kell tenni, hogy a Versailles-szerződés miatt a Luftwaffe tisztjei - miután Németországnak tiltott volt a légierő fejlesztése - a hadsereg kötelékében kaptak kiképzést, így nagyon is tisztában voltak azzal, hogy a gyalogos illetve gépesített egységek tisztjei, katonái miképpen gondolkodnak, milyen problémákkal találkozhatnak, vagyis az együttműködés alapjai is nagyon jók voltak.

Miután az ellenséges gépektől megtisztították a légteret, a németek úgy találták, hogy Douhet stratégiai bombázásról szóló elképzelése helytálló, hiszen a Heinkel He-111-es bombázók gyakorlatilag zavartalanul tudtak a spanyol polgárháború második felében tevékenykedni.


A nacionalisták által zsákmányolt T-26-os harckocsi, feltűnő festéssel, hogy könnyen lehessen azonosítani


A fenti harckocsi makettben, itt már jól látható a torony tetejére festett
fekete András-kereszt fehér alapon
A német csapatoknál rövid úton elterjedt, hogy a harckocsikra és teherautókra a légi azonosítás miatt fehér alapon fekete András-keresztet fessenek. A II. világháború idején ez horogkeresztes zászlók formájában folytatódott, amely már kellően feltűnőek voltak ahhoz, hogy könnyen azonosíthatták őket. A Junkers Ju-87 Stukák pedig támadás előtt flare-eket (fáklyákat) dobtak le, ezzel jelezve az alattuk lévő erőknek, hogy azonosítsák magukat, a földi erők erre (az adott napra megfelelő színű) flare-ek gyújtásával válaszoltak, jelezve, hogy baráti egységek. Ha nem volt válasz, akkor mehettek a szeretcsomagok.


Panzer 35(t) harckocsik Franciaország lerohanásakor. Motorterükre horogkeresztes zászló van terítve és érdemes megfigyelni hogy a motortér hátfalán látható egy felségjelzés is
A Kriegsmarine legtöbb hadihajójánál az orr- és tatfedélzetre festették fel a horogkeresztes zászlót. Ez az eljárás a háborús helyzet megfordulásával, és a szövetségesek egyre nyomasztóbb légi fölényével 1943 után megszűnt, hiszen ugyebár az ellenséges vadász- és bombázógépek is egyből azonosíthatták a német - ez esetben ellenséges - erőket, tehát a könnyű vizuális azonosítás kétélű fegyver maradt továbbra is.


Az Admiral Hipper nehézcirkáló lövi a HMS Glowworm rombolót. A német hajó orrfedélzetén jól látható a horogkeresztes azonosító-festés
Persze ezt ki is lehetett használni: a háború elején az Admiral Graf Spee, amely a hazai vizektől messze vadászott brit kereskedelmi hajókra egyenesen ál-ágyúkkal rendelkezett, hogy megtévessze a kevésbé gyakorlott megfigyelőket, elfedve az identitását, amíg elég közel ért ahhoz, hogy amire a célpont észbe kap, addigra már késő legyen.


Az Admiral Graf Spee 1939 novemberében, ál-ágyúcsövekkel
Az angolok általánosságban maradtak a sziluettek megtanulásánál a hagyományos felségjelzések alkalmazása helyett, egészen a Hawker Typhoon vadászgép megjelenéséig. A Typhoon meglehetősen emlékeztetett a szintén új német Focke-Wulf FW190 vadászgépre, és hamarosan több Typhoon is a saját légvédelemnek, sőt, baráti vadászgépeknek lett áldozata, ezért az azonosítás céljából a szárnyak alsó felére fekete-fehér sávokat festettek.


Német sziluett-modell a brit HMS Hood csatacirkálókról, amelyet a Kriegsmarine használt oktatásra
A sziluett alapú azonosítás fontossága a háború folyamán lépett nagyot előre. Tulajdonképpen az összes hadban álló fél apró modelleket gyártott, amelyek a saját és ellenséges haderő főbb típusait ábrázolták. Teherautók, harckocsik, hadihajók és repülőgépek készültek, amelyeket aztán az azonosítási oktatáson a katonáknak betanítottak, később már folyóiratok jelentek meg, bemutatva a legújabb megismert eszközöket. Az azonosításra szolgáló információs lapok és füzetek kötelező tartozékai lettek a kiképzésnek, és a típusok memorizálása minden haderőnemnél kötelező jellegű lett, hiszen harcérintkezés közben már nem igazán életszerű, hogy a harckocsiparancsnok vagy pilóta nekiálljon keresgélni, hogy az adott harcjármű most melyik oldalhoz is tartozik.


USAAF kiképzés 1943-ban a repülőgép-típusok beazonosítására. A mennyezeten jól láthatóak az erre a célra használt makettek
A légvédelmi tüzérek, illetve az egyszerű katonák számára mindkét oldal különféle azonosító kézkönyveket és játékos kártyákat készített. Utóbbiak egyfajta időtöltésnek is megfeleltek, hiszen általában a kártya hátoldalán volt feltüntetve a gép típusa, így vetélkedővé lehetett tenni a létfontosságú azonosítási procedúrát. Ezek után nem meglepő, hogy direkt ilyen célú kártya és társasjátékok is készültek.


Spot-a-plane, egy 1942-es társasjáték, melyben gépsziluetteket kell felismerni
Ugyanakkor elmondható, hogy hiába ismerték fel a baráti egységet, a légvédelemnek kutya kötelessége volt tüzet nyitnia a baráti gépekre, ha az az egyértelmű azonosító jelek ellenére is folytatta a támadást. Ilyen esetre bőven volt példa mindkét oldalon. 1940-ben Franciaország lerohanásakor még Guderian egységét támadták meg a Luftwaffe Stukái, amit annak rendje és módja szerint le is lőttek, de 1945-ben is volt példa arra, hogy egy P-51-est a saját légvédelem lőtt le, miután az tévedésből egy szövetséges bázist kezdett el támadni.

A németek alkalmazták először a vadászgépeknél a rádiótechnológiára épülő IFF (Identify Friend or Foe ~ Barát-Ellenség Azonosítás) rendszert, az 1940-ben megjelent FUG-25-t. Ez alapvetően a földi telepítésű Freya (FuG-25A) előrejelző és Würzburg (FuG-25) irányító radarokra épült. A FuG-25 esetében célja a baráti éjszakai vadászgépek követése és irányítása, míg a FuG-25A-nál ez kiegészült egyfajta navigációs segédberendezéssé.


A DQ95 ("Kuh"), FuG-25A ("Erstling") és PE100 ("Gemse") elemekből felépülő német IFF rendszer. Jobbra a lekérdező jel ("Ortung") és az azonosító jel ("Kennung")
A radarrendszer egy kapcsolóval "lekérdezés" módba volt átváltható, ezután a repülőgépen lévő jelérzékelő ezt észlelve egy, a felszállás előtt beállított válaszkódot kezdett el sugározni egy másik frekvencián. A radarnál elhelyezett antennával ezt fogták, és ezzel meghatározhatták, hogy az adott gép baráti-e.


Egy "Würzburg" radarantenna, amely az éjszakai vadászok és légvédelmi ütegek irányításért felelt
A FuG-25-höz kapcsolódik ugyanakkor az IFF rendszer első ellenség általi kihasználása is. Miután a RAF és a brit hírszerzés sikeresen tudomást szerzett a rendszerről, kifejlesztettek egy Perfectos néven emlegetett jeladót és fogadót, amiket Mosquito vadászgépekre szereltek. Ez ugyanolyan jelet küldött, mint a német radarok lekérdezéskor, amire a FuG-25 természetesen válaszolt is.


Matt fekete festésű De Havilland Mosquito éjszakai vadászgépek
A jelet követve azután a Mosquito szépen megtalálhatta és lelőhette a gyanútlan német éjszakai vadászokat, amelyek egy jó ideig nem is voltak tudatában annak, hogy mi miatt akadtak rájuk olyan könnyen az angolok. Egy idő után feltehetően kisilabizálták a rendszer lényegét, és utána a FuG-25-ösöket inkább be sem kapcsolták.

Lapozz!