Bankkártyahasználatra kellene tanítani a magyart

Miközben a Magyar Nemzeti Bank szerint a nem kellően fejlett bankkártya-elfogadói hálózat okolható a magas készpénzforgalomért, banki szakértők szerint a magyar ott sem plasztikkal fizet, ahol erre volna módja.

Van-e olyan probléma a magyar bankkártyapiacon, amit szabályozói eljárással kellene kezelni? − járták körül a kérdést az IIR Magyarország kártyapiac-konferenciáján a résztvevők annak kapcsán, hogy a Magyar Nemzeti Bank (MNB) tavaly jelezte a Nemzetgazdasági Minisztériumnak, hogy szükség lenne egy ilyen szabályozásra. Gauder Milán, a MasterCard regionális igazgatója szerint szabályozásra csak piaci torzulás esetén van szükség, márpedig a magyar kártyapiac mind az elfogadás, mind a forgalom, mind az innovációk területén Európában az egyik legtöretlenebbül fejlődik. A kártyakibocsátóknak a kártyás fizetések után járó interchange (ic)-díj a cseh és a lengyel díjak mintegy 50 százaléka, de európai szinten is alacsony szinten áll. Persze − ismerte el − aki szerint ördögtől való az ic-díj, annak ez a szint is sok.

Magyarországon a 2009-es versenyhivatali eljárás óta a kártyacégek alakítják ki a piaci ic-díjakat, de − bár eltérő pályát fut be a két kártyacég − mindkét társaság esetében drasztikus díjcsökkenés volt megfigyelhető az elmúlt években. Gauder emlékeztetett arra, hogy a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) azt az 1996 óta bevett gyakorlatot kritizálta, amikor a bankok egymás között állapodtak meg a belföldön használt ic-díjakról − akkor mindkét társaság díjait egységes szinten húzták meg Magyarországon. Ám amikor a GVH az addigi gyakorlatot nehezményezte, azt, hogy a kártyacégek irányítsák a piaci díjakat, a hatóság nem tartotta problémásnak.

A jelenlegi helyzetben − annak köszönhetően, hogy a Visa egy brüsszeli kötelezettségvállalás kapcsán a határon átnyúló szolgáltatások önként alacsony szintre húzott díját kénytelen alkalmazni Magyarországon − rekordmértékű az ic-díj-különbség hazánkban a Visa és az MC között, aminek nincs köze a kártyacégek teljesítményéhez − mondta el Kiss Ede, a Visa Magyarországi területi vezetője. Miután az 5 milliárd euróra tehető hazai pos-költés 80 százalékát kitevő betéti kártyás forgalomban 0,5−1,0 százalék a különbség a két kártyacég ic-díja között, ez piactorzulást jelent: a Visának Magyarország a legrosszabb piaca.


Kiss Ede ugyanakkor hangsúlyozta: nem szabályozói megoldást akarnak. Szerinte a problémát az okozza, hogy Magyarországon nincs olyan bank, amely a korábbi GVH-bírság nyomán nemzeti díjszintet merne állítani az Európai Bizottság által elfogadott metodika alapján. Kiss ezt a félelmet összefüggésbe hozta azzal, hogy a korábbi GVH-döntés szakmailag meglehetősen furcsa volt, hiszen a megállapodáshoz később csatlakozó bankok mentesültek az akkori jelentős büntetés alól. A szakember szerint miközben mind az MNB, mind a GVH komoly aggodalmakat fejt ki a magas ic-díjjal kapcsolatban, még nem volt olyan piaci résztvevő, amely felemelte volna a hangját a SZÉP-kártya 1,5−1,7 százalékos díjszintje miatt. (Persze ez az üdülési csekk 7−10, illetve az Erzsébet utalvány 4 százalékos maximum jutalékához képest rendben van.)

Kiss szerint az elfogadói oldalon nem lehet érvényesíteni az eltérő ic-díjakat, mivel a kereskedők nem akarják megkülönböztetni a kártyákat és átlagos díjat kérnek az elfogadó banktól. Ez pedig azt jelenti, hogy most keresztbe finanszírozza a Visa az MC magasabb díját. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az elmúlt években épp ellentétes volt az ic-díj-különbség − emlékeztetett Lévai Tamás, az OTP kártyaelfogadói hálózatvezetője. Braun Csaba, a Raiffeisen Bank főosztályvezetője szerint téves az az állítás, hogy a hazai bankok az ic-díj különbsége miatt választanák inkább a MasterCardot. A szakember szerint amikor bankja átmigrálta az állományát, akkor a Visa díja volt magasabb. Viszont míg a MasterCard régóta régiós központot üzemeltet Budapesten, a Visa csak tavaly nevezett ki önálló országmenedzsert, addig nem is nagyon adott támogatást a magyar bankoknak.

Lévai Tamás szerint a kereskedő érdeke, hogy minél kevesebbet fizessen. A bank ezzel szemben tisztességes marzsot akar. Ennek ellenére őrült díjverseny van ma az elfogadói piacon: a nagyobb kereskedők folyamatosan nyomás alatt tartják a bankokat a jutalékszintek újratárgyalásával. Ugyanakkor nem látható az sem, hogy a díjcsökkentés azzal járna, hogy ezt a kereskedő visszaadná a vevőnek vagy akár promócióban segítené a kártyahasználat bővítését. Braun Csaba szerint az ic-díj igazából a profitmegosztásról szól a kereskedők és a bankok között. Ha nem lesz díj, az se fogja vissza a kereskedőket, a jövőben előfordulhat, hogy ők kérnek majd pénzt azért, hogy benn legyen a boltban a kártyaelfogadás − a nagy hálózatok bevételüknek már akár nagyobb részét is közvetített szolgáltatások eladásából szerzik.

Lévai Tamás szerint felmérések bizonyítják, hogy ott, ahol nincs kártyaelfogadás, marginális, 10 százalék alatti azon kereskedők aránya, amelyek a magas díjak miatt nem vezetik be a szolgáltatást. Kóczián Gergelynek, az MNB pénzforgalmi tanácsadójának azon véleményére reagálva, amely szerint az elfogadói oldal nem "szexi" − az MNB nem látja a versenyt az elfogadói oldalon, a legnagyobb elfogadói hálózatot üzemeltető bank szakembere azt kérdezte: tényleg kevés-e a 10 elfogadói hálózatot működtető bank egy ekkora országban. A felmérések szerint mintegy 200 ezer kereskedőcég működik Magyarországon, míg az elfogadóhelyek száma 70 ezer felett van. Lehet, hogy uniós összehasonlításban rosszul állunk, de ha azt nézzük, hogy melyek azok a kereskedőhelyek, ahol a kártyatulajdonosok szeretnének, de nem tudnak fizetni, jóval kedvezőbb arányokat kapunk: a magyar elfogadói hálózat az ügyféligényekkel párhuzamosan épül ki: látni kell, sok helyen nincs értelme kártyát elfogadni.

A MasterCard számításai szerint a kereskedelmi egységek 70 százaléka van lefedve bankkártya-elfogadással. Gauder Milán szerint a díjak körüli vita helyett sokkal fontosabb kérdés, hogy miközben az emberek 60 százalékának van kártyája a pénztárcájában, az elfogadó nagy kereskedelmi egységekben is csak minden 7−10. vásárlás történik kártyával − vagyis azok sem a plasztikot használják, akik ezt megtehetnék. Nyényei László, a Spar Magyarország pénzügyi vezetője szerint ha a teljes forgalmuk átterelődne bankkártyára, 10 százalékkal növekednének a költségeik, ennél jelenleg alacsonyabb a készpénzforgalom költsége. Ezzel vitázva Gauder jelezte: ha teljes lenne a kártyaelfogadás, a szolgáltatás fix költségei eliminálódnának. Kováts Surd, a GVH irodavezetője ebben a kérdésben a bankok mellé állt: szerinte ha nőne a kártyaforgalom, akkor a társadalmi (állami) költség is csökkenhetne − ezt pedig vissza lehetne adni a piacnak.

Kérdés, hogy piacot építünk-e a bankkártyapiacon. Ha igen, akkor nyugodtak lehetünk, hiszen a piac önszabályoz. Ha a regulátor belenyúl, akkor nem a piacra hagyja a megoldásokat, de akkor ennek ódiumát fel is kell vállalnia − vélekedett Szeip Attila, a K&H bankkártya-termékmenedzsere. Ezzel vitába szállva Kóczián Gergely, az MNB pénzforgalmi tanácsadója úgy érvelt, hogy az ic-díj meghatározása nem piaci mechanizmusba való beavatkozás − ennek mértéke ugyanis nem a piaci kereslet-kínálat, hanem valamilyen külső tényező (megállapodás) függvénye. A szabályozási oldallal kapcsolatban ugyanakkor elismerte, hogy reális annak a veszélye, hogy a szabályozó elrontja a díjmértéket.

Emlékeztetett ugyanakkor arra, hogy az ic-díj szabályozásának lehetőségét az MNB egy javaslatcsomagban tette meg, amelynek célja, hogy növeljék a kártyaforgalmat, ami véleményük szerint egyedüliként lehet képes kiváltani a készpénzforgalmat. A javaslat további elemei lennének, hogy uniós vagy egyéb állami forrásból induljon el egy új pos-telepítési program, s bizonyos kereskedői körben kötelezővé tennék az elektronikus fizetést/elfogadást.