A közeljövő harctereinek kihívásai

2012 március 6-án a CSBA (Center of Strategic and Budgetary Assesments ~ Stratégiai és Költségvetési Befektetések Központja) egy elemzést tett közzé felhívva a figyelmet az amerikai hadsereg szárazföldi harcjármű fejlesztéseinek kihívásaira.

A CSBA egy független elemzőcsoport, hasonlókból pont 12 egy tucat az Egyesült Államokban és annak határain túl, ám mégis megéri gyorsan átfutni a mindössze 22 diából álló prezentációt, ugyanis egy újabb figyelmeztető jel, arra, hogy milyen trendek várhatóak a közeljövő harcterein. A fő problémakör, amire koncentrálnak a szerzők az amerikai hadsereg egyre inkább elöregedő harcjárműparkjának jövője. Az US ARMY (az amerikai szárazföldi hadsereg) két fő nehéz járműve az M1 Abrams harckocsi, amit az 1970-es években terveztek, és az M2/M3 Bradley lövészpáncélos és páncélozott felderítő harcjármű család, amely története még régebbre nyúlik vissza. Ezeket egészítik ki a Stryker gumikerekes és M113 lánctalpas páncélozott szállító harcjárművek, illetve a HMMWV és MRAP terepjárók.


Bradley harcjárművek 2004-ben Irakban - klikk a nagyobb képért
A hadsereg évtizedek alatt immár dollár százmilliókat költött egy egységes harcjárműcsalád, az FCS (Future Combat System ~ Jövőbeni Harci Rendszer) keretében, ám ez az ambiciózus program a gigászi költségek (egyes számítások szerint bő 130 milliárd dollárba fájt volna a program az amerikai adófizetőknek) miatt végül el lett kaszálva. Jelenleg az M2/M3 család leváltása van csak napirenden az GCV (Ground Combat Vehicle ~ Szárazföldi Harcjármű) program keretében, illetve az M113 az AMPV (Armored Multi-Purpose Vehicle) programban.


Tengerészgyalogos AAV-7 demonstrálja kétéltűségét - klikk a nagyobb képért
Az USMC (az amerikai tengerészgyalogság) szintén hasonló cipőben jár. A meglehetősen koros AAV7 kétéltű járművükön túl a LAV-25 gumikerekes páncélozott személyszállító járműveiket is lecserélésre szánják, de az M1 Abrams náluk is marad a frontvonalban, váltás nélkül. Az AAV7 utódja már csaknem készen volt, az EFV (Expeditionary Fighting Vehicle ~ Expedíciós Harcjármű) program azonban ugyancsak túlzott ambíciók áldozata lett. A tengeren hajókkal versenyző, szárazföldön pedig teljes értékű lövészpáncélos túl drágának bizonyult és a kukába került, miután 3 milliárd dollárt költöttek a kifejlesztésére. Utódját most fejlesztik, és kulcselvárás, hogy a darabára feleannyi legyen, mint az EFV-nek lett volna, vagyis ne legyen drágább 10-12 millió dollárnál. Persze mint minden újrakezdésnek, ennek is ára van: az AAV7-eseket fel kell újítani (darabonként 2-3 millió dollárért), hogy kihúzzák, amíg a váltás elkészül, valamikor 2020 körül.


Az EFV vesztébe rohan: hiába felelt meg az elvárásoknak, a 25 csomós (~60km/h) tengeri sebességének ára túl magas volt - klikk a nagyobb képért
Mindkét haderő lecseréli továbbá hosszú távon a HMMWV és MRAP terepjáróit is, várhatóan az új, JLTV (Joint Light Tactical Vehicle ~ Közös Könnyű Taktikai Jármű) járművekre. Ám a fent említett programokban közös, hogy mindegyik jelenleg még az előzetes kiválasztás embriófázisában leledzik, tehát van már egy többé-kevésbé kialakult kép, hogy mit várnak el, ám határozott, kiválasztott verzió nincs. Ha eljutnak oda, akkor ott már nehéz változtatni az elképzeléseken, de legalábbis extra költségekként fog jelentkezni.


A Lockheed Martin cégcsoport JLTV proto-járműve - klikk a nagyobb képért
Ami bizonytalanná teszi a választást az a ködös jövő. Nem lehet bizonyosan látni, hogy milyen hadszíntereken, milyen ellenfél ellen fognak harcolni az amerikai katonák az elkövetkezendő 10-20 évben, márpedig ezeknek a járműveknek még annál is tovább kell szolgálniuk, várhatóan 2030-2040-og, de akár még azon is túl. Ennyire előre látni a mai világban pedig nem lehet, aki mást állít, az illúziókat kerget. Ami viszont biztos, hogy az Egyesült Államok védelmi kiadásait megvágják, alaposan.

A jövő pedig ugyan nem előre látható, de a várható nehézségek, lehetőségek bizonyos szintig előre sejthetőek, így tehát ezekre fel lehet készülni. Az elemzés hét fő pontban határozza meg azokat az elemeket, amiket figyelembe kell venni a jövőbeni harcjárművek tervezésekor és kiválasztásakor, és kihangsúlyozza, hogy pesszimistának kell lenni, a kellemes meglepetésekre nem lehet építeni. Itt egy pillanatra álljunk meg: mégis milyen kellemes meglepetésekre építettek eddig?

Nos, az igazság az, hogy nagyon is sokfélére. Az FCS program eredetileg például roppant könnyű járműveket vizionált, a védelemről pedig kis méretű elhárító-rakéták gondoskodtak volna. Csakhogy ez a program sem volt képes fából vaskarikát csinálni, a kellő szintű védelmet nem voltak képesek biztosítani, így végül ezt az elképzelést (bő négy évnyi fejlesztés után) sutba vágták, vele együtt pedig az egész addigi jármű-koncepciót. Új, hatékonyabb fegyverekre vágytak, amelyek kvázi hálózat-alapúan megreformálták volna a harcérintkezést.


Az FCS programban vizionált Bradley utód fantáziaképe
Szemben a jelenlegi trenddel, amikor igazából a frontvonalban lévő egységek magukba foglalják a felderítést és a csapásmérés eszközeit is, egy olyan megoldás körvonalazódott, ahol az első vonal feladata csak az ellenség felderítése, a tűzerőt a második - harmadik vonalban, viszonylagos biztonságban lévő nem páncélozott járművekre telepített rakéták adták volna. Az összetett rendszer előnye, hogy a felderítésre optimalizált járművek kicsik és nehezen felderíthetőek (divatosan: "lopakodók") lehetnek. Nincs akkora szükség nagy tűzerejű fegyverekre rajtuk, mert ha felderítik a célpontokat, rövid idő alatt a 10-20 km-el hátrább elhelyezkedő egységek által indított eszközök precíziósan irányított lövedékei végeznek velük. Irak és Afganisztán tapasztalatai alapján viszont ez a rendszer életképtelen lenne; nincs biztonságos terep és nincs könnyen felderíthető, éles határokkal körberajzolható célpont sem.


Ilyen nagy erejű IED ellen aligha véd bármilyen páncélzat
A hét trend

1.: A kard és pajzs versenye tovább folyik

Ez az egyik legkritikusabb pont. Hiába születnek egyre hatékonyabb páncélzatok, aktív és passzív védelmi eszközök, velük együtt fejlődnek a fegyverek, amelyek a "sebezhetetlen" harcjárműről szőtt ábrándokat kíméletlenül tépik szét. Az iraki és afganisztáni harctéren pedig rövid úton bebizonyosodott, hogy az új támadási formák elleni védekezés és ellen-tevékenység mindig lassabban és drágábban kivitelezhető, mint ahogy arra a támadók újabb válasza megérkezne. Még az elszigetelt gerilla-erők is képesek versenyre kelni a legmodernebb védelmi rendszerekkel, ráadásul sokszor nagyon találékonyan és mindig sokkal olcsóbban, mint amennyibe az ellene való fellépés kerül.


Egy tengerészgyalogos LAV-25. Az orrán lévő fehér dóm rejti a Warlock zavarót, amely elsősorban a mobil, másodsorban a rövid hatótávolságú rádiók jelét fedi el
Egy példa: az IED-k (improvizált robbanóeszköz) legnépszerűbb beindítási módja az volt, hogy egy mobiltelefont kötöttek rá a gyújtószerkezetre, majd feltárcsázták a mobilt és a hangszóróra kötött gyújtószerkezet berobbantotta a bombát. A szövetséges járműveken ezért elkezdtek felszerelni olyan zavarórendszereket, amelyek a mobiltelefon hálózat hullámhosszán működve elnémította a telefonokat. A rendszer se nem volt olcsó, se nem terjedt el gyorsan, de amikor a gerillák rájöttek a működési elvére, egyszerűen áttértek más megoldásra, például sima rádió adó-vevőre, vagy telefondrótokból eszkábált távirányításra.

2.: A katonák életének védelme egyre hangsúlyosabb

A jelenlegi helyzetben a katonák élete kiemelt fontosságú, ám a védelem biztosítása egyre több és több pénzt emészt fel. A háttérország elvárja, hogy a távoli vidékeken harcoló alakulatok megkapjanak minden lehetséges eszközt, amely a biztonságukat szolgálja, és ennek költségei bizony exponenciálisan emelkednek.


Egy összevetés hogy mennyibe került egy katona felszerelése (felső sor), illetve mennyi volt a halálos áldozatok aránya a sebesültekhez képest (alsó sor) a II. világháborúban, Vietnamban, Irakban, és várhatóan mennyi lesz a közeljövőben
Egy sima HMMWV terepjáró mintegy 60 000 dollárba kerül, páncélozott változata pedig hozzávetőleg háromszor annyiba. Egy MRAP aknabiztos kialakítású jármű (az MRAP egy gyűjtőfogalom az ilyen aknarobbanásra felkészített járművekre) pedig alsó hangon is közel fél millió dollár. Az amerikai fegyveres erők több, mint 43 milliárd dollárt költöttek MRAP járművekre, miután az útszéli improvizált bombák egyre több halálos áldozatot okoztak a HMMWV terepjárókon közlekedő katonák között.


IED által elpusztított HMMWV. A jármű végén lévő két fehér rúd IED zavaró antenna, de ezek sem tudták megmenteni. Ilyeneket látva nehéz nemet mondani arra, amikor a hadsereg MRAP járművekre kér pénzt
Ez a tendencia nem valószínű, hogy megfordul, és ezt szem előtt kell tartani a jövőbeni járműveknél is, amely viszont egyben egyre drágább járműveket jelent.

3.: A partnerek növekvő fontossága

Ez a rész ügyesen megfogalmazva azt takarja, hogy helyi erőkre, illetve partner országok katonai erejére kell(ene) támaszkodni a saját haderő helyett. A fentiekből kiderül, hogy szárazföldi haderőt (és azok harcjárműveit) egy távoli harctérre küldeni bizony roppant költséges, és morális problémákkal jár. Tehát minden szempontból üdvösebb lenne, ha a saját erők helyett/mellett helyi csoportok illetve baráti országok haderejére támaszkodnának. Ez a doktrína nem új, sőt, igazság szerint jelenleg is ezt alkalmazzák Irak és Afganisztán esetében, ahol például a helyi biztonsági erőkkel és hadurakkal együtt járőröztek/járőröznek az amerikai katonák.


Az afgán hadsereg katonái tárgyalnak törzsi vezetőkkel, miközben a háttérben amerikai katonák figyelnek
Ezzel azonban van két probléma. Az egyikről említést is tesznek: a partnerség jegyében fegyvereket és járműveket is átadnak a baráti erőknek, igen ám, csakhogy az amerikai fegyver és hadiipar jellemzően bonyolult és drága eszközöket gyárt - hiszen ilyesmiket igényelnek tőlük az amerikai fegyveres erők. A partner csoportoknak viszont ezeket átadni egyfelől biztonsági okokból nem lenne bölcs (hiszen azok az ellenség kezében landolhatnak, ahogy arra számtalan példa is van), másfelől pedig nem is felelnek meg az ő igényeiknek és képességeiknek.


Az afgán hadsereg és teherautói - klikk a nagyobb képért
A másik problémáról már nem tesznek említést, de kétségkívül ott bujkál: a megkérdőjelezhető bizalom a partnerekben. Mind Irakban, mind Afganisztánban jelentős mennyiségű amerikaiak által biztosított fegyver került amerika-ellenes erők kezébe, továbbá komoly probléma, hogy olykor az ellenség érzelműek éppenséggel ellenük fordulnak, vagy öngyilkos akciókat hajtanak végre miután beépültek helyi erők közé. Ez pedig tovább rontja a partnerek és az Egyesült Államok közötti együttműködés körülményeit.

Lapozz!