A szociopata küldetése – Nem vagyok sorozatgyilkos

Dan Wells 2010-es regénye, a Nem vagyok sorozatgyilkos már 2016-ban a nagyvászonra költözött. Kissé megkésve, de most a magyar mozikba is megérkezett a fiatal szociopata, John Cleaver története, amelyben a közkedvelt Christopher Lloyd játssza az egyik kulcsszerepet.

Dan Wells eddig két trilógiát megélt sorozatának első része dinamikus cselekményvezetésével és a természetfölötti újszerű ábrázolására tett kísérletével meghódította a fantasyrajongók szívét. Ugyan már a regény sem ásott igazán mélyre a szociopata jellemrajz sötét és mocskos üregeiben, de Wells lelkes narratívája és mesteri szövegezése elterelte a figyelmet a felületességről. A filmadaptáció már nem járt ilyen jól.


A történet főhőse a középiskolás John Cleaver (Max Records). Nem éppen átlagos gyerek, sőt, a hétköznapiságtól talán csak akkor állna távolabb, ha légneművé válna, és elpárologna. John ugyanis diagnosztizált szociopata. Képtelen az empátiára, az együttérzés érzelmének táplálására. Szabadidejében a családi halottasházban segédkezik édesanyjának és megszállottan tanulmányozza a történelem sorozatgyilkosait. Ismeri őket, de nem akar hozzájuk hasonlóvá válni, ezért szabályokat állít maga elé. Azonban amikor egy bestiális sorozatgyilkos kezd tevékenykedni az otthonaként szolgáló kisvárosban, mindent át kell értékelnie. Valahol az isten háta mögött, egy kicsiny település utcáin bontakozik ki a krimi, a fantasy, a pszichothriller és a horror közös metszetébe illeszthető történet.

A Nem vagyok sorozatgyilkos ötletek gazdag tárházát vonultatja fel, ám egyik elképzelést sem tudja kellőképpen elmélyíteni. Eredeti környezetként próbálja felvázolni a kisvárosi helyszíneket, holott ezzel a módszerrel már számos rémtörténet dolgozott (például Stephen King műveinek nagy része). Ezzel még meg is lehetne békélni, csakhogy további zavaró elemként van jelen a forgatókönyv csapongó történetvezetése. Mire kibontakozhatna az izgalmas nyomozási szál, váratlanul tiszteletét teszi a horror, hogy általa egészen új medrekbe folyjék át a cselekmény. A műfajhibrid ötlete mindenképpen szellemes, ám Billy O'Brien író-rendező nem képes megfelelő egyensúlyt képezni a különböző zsánerek között.


Az eseményeknek hátteret adó mitológiai elemek csak kidolgozatlan formában lógnak a levegőben – így tulajdonképpen nem adnak választ a történet egyetlen igazán izgalmas kérdésére sem -, és John karakterének összetett jellemrajza sem tud érvényesülni. A főhős olyan karakter, aki saját szociopata személyiségével való küzdelme okán megérdemelt volna legalább néhány belső monológot, vagy a sablonos, néhol hatásvadász párbeszédeknél jobb dialógusokat. A készítők azonban rendszerint az egyszerűbb, könnyebb utakat választották, így a Nem vagyok sorozatgyilkos minden téren csak a felszínt kapargatja.

A film nem tud, vagy nem mer részletesebben értekezni a gyilkosság filozófiájáról, a halálról, az empátiáról és a szeretetről sem, így meg kell elégednünk némi lexikális információval, beböfögött közhelyekkel, illetve egy-két sokatmondónak tűnő módon felidézett versrészlettel. Tény és való, utóbbiak képesek helyenként szolidabb erővel bíró atmoszférát teremteni, ám a hatás hamar tovaszáll a jelenetek rosszul kalibrált, széteső kohéziója miatt. Sokszor indokolatlan hirtelenséggel, a szükségesnek érzett átvezetés nélkül csapódunk egyik epizódból a másikba, így hiába próbáljuk beleélni magunkat az izgalmakba, a gyenge vágómunka folyton kizökkent.


Bátor és emlékezetes eszmefuttatások hiányában ez a produkció csupán eltékozolt koncepciónak tűnik. A szociopata gyerek, akinek családja halottasházat üzemeltet, nem csak egy sorozatgyilkossal, hanem a világ színfalai mögött többnyire rejtve maradó természetfelettivel is közeli kapcsolatba kerül. Ezekből az elemekből mesterműnek kellene születnie, hiszen adnák magukat a kitárgyalandó egzisztenciális kérdések, a morális dilemmák, na meg a tonnányi szimbólum, ám mindezekből csupán egy szűk maroknyival mért O'Brien. Egyedül a viszonylag ügyesen alkalmazott fekete humor tud elszórakoztatni, ám az ezzel együtt érkező morbid tálalásmód megintcsak nem kellően merész, így a film képtelen megugrani a saját maga elé állított lécet.

A naturalista ábrázolásra és gyomorforgató atmoszférára koncentráló hozzáállást sokkal jobban használta fel a szintén 2016-os, Nyers című film, amely gyakorlatilag ki is hozta a legtöbbet ebből a felállásból. Így helyenként szórakoztató, de feledhető filmről van szó. A Nem vagyok sorozatgyilkos a legendás Christopher Lloydot próbálja aduászként használni, de valójában csak csak egy-két ütős jelenetet szentel a színésznek. A finálé végül értelmetlen, fárasztó és kifejezetten ronda CGI-momentumokban csúcsosodik ki, az összkép pedig leginkább úgy hat, mint az Odaát egy megtépázott lelkesedéssel megírt, unalmas és szürke fan fiction epizódja.

Klikk a poszterre a nagyobb változathoz

Nem vagyok sorozatgyilkos (I Am Not a Serial Killer) ír-angol-amerikai dráma, horror, thriller, 104 perc, 2016 Rendező: Billy O'Brien Forgatókönyvíró: Billy O'Brien, Chris Hyde Zene: Adrian Johnston Operatőr: Robbie Ryan Vágó: Nick Emerson John Wayne Cleaver - Max Records Mr. Crowley - Christopher Lloyd April Cleaver - Laura Fraser Aunt Margaret - Christina Baldwin Dr. Neblin - Karl Geary Kay Crowley - Dee Noah