Wolfenstein: Youngblood

Kiadó: Bethesda Softworks
Fejlesztő: MachineGames
Honlap

Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i7-3770 4-Core 3,4 GHz-es vagy AMD Ryzen R5 1400 processzor, Nvidia GeForce GTX 770 vagy ATI Radeon R9 290 grafikus kártya, 8 GB RAM, 40 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i7-4770 4-Core 3,4 GHz-es vagy AMD Ryzen R5 1600X processzor, Nvidia GeForce GTX 1060 vagy ATI Radeon R9 390 grafikus kártya, 16 GB RAM, 40 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Wolfenstein: The New Order, Wolfenstein II: The New Colossus
Kategória: FPS

A feltámadás utáni második nagy epizódot követően egy újabb mellékszállal folytatódik a Wolfenstein-sorozat, mely minden eddiginél merészebb irányba terelte el az ismert koncepciót. Játéktesztünkből megtudhatod, hogy miként sikerült ez a megújulás!

Akár a 2009-es epizódtól, akár a 2014-es The New Ordertől számoljuk, a Wolfenstein-sorozat aktuális fellángolása rengeteg régi és új rajongó szívét tudta megdobogtatni az elmúlt években. Bár tény és való, hogy William Blazkowicz története azóta mutat felfelé ívelő pályát, amióta a MachineGames és a Bethesda kooperációjában találkozhattunk vele, viszont egyetlen csoda sem tart örökké, így várható volt, hogy lassacskán ez a lufi is kipukkan majd.

Bár a 2017-ben napvilágot látott Wolfenstein II: The New Colossus alapvetően egy kellemes próbálkozás volt, azonban a harmadik teljes értékű epizódig helykitöltő szerepet betöltő legújabb mellékszállal szemben sokaknak már a bejelentéskor akadtak fenntartásai. Ezek pedig a megjelenésig megmaradtak, és hiába szerettük volna már csak a név miatt is megkedvelni, a franchise első, kifejezetten kooperatív élményekre fókuszáló mellékszála közel sem lett olyan kiváló, mint némi kreativitással és extra munkával lehetett volna. Lássuk azonban, hogy miért is kell ennyire negatívan indítanunk ezt a játéktesztet!




Amivel rögtön komoly probléma van a Wolfenstein: Youngblood berkein belül, az a történet és a koncepció. Bár sokak számára már halálosan unalmas a nácikat sokadik alkalommal ősellenségnek és szörnyetegnek beállítani, de ezúttal egy olyan korba kerülünk, ahol korábban még soha nem jártunk, ezáltal a nyolcvanas évek Európájában, azon belül is Franciaországban tevékenykedünk majd, ami sajnálatos módon még csak nyomokban sem hasonlít a ténylegesen lezajlott nyolcvanas évekre. A koncepcióval nagy gond persze nincsen, ugyanakkor lényegesen több áthallásra és utalásra számítottunk, pláne popkulturális tekintetben, hiszen ezen a téren ez az időszak már igencsak gazdagnak számított, így kíváncsiak lettünk volna például, hogy miként alakult a filmes világ, a zenei élet, vagy éppen milyen hajviseletek voltak a trendek a náci rezsim által felügyelt korszakban.

Míg a második rész az ötvenes-hatvanas évek Amerikájával ezt egyszerűen zseniálisan megvalósította, és minden pillanatban pontosan be tudtuk azonosítani a hatásokat, addig itt nemhogy a nyolcvanas évek, de gyakran még a francia sajátosságok sem jelennek meg. Még nagyobb a baj azonban, hogy ezúttal nem is Blazkowicz kerül a főszerepbe, hanem két igencsak irritálóan pofon- és fegyelemhiányos kislánya.




Merthogy a történet szerint jó öreg hősünk az amerikai események után letette a lantot, illetve a gépfegyvert, és egy hozzá illő hölgy oldalán családot alapított, aminek az eredménye két kislány lett, akik nem mellesleg ikrek. Ők, név szerint Jess és Soph Blazkowicz lesznek a Youngblood főszereplői, akik azonnal apjuk után indulnak Európába, miután kiderül, hogy az öreg valamiért átrepült az óceánon, és mivel teljesen nyoma veszett, a lányok a keresésére indulnak, miközben gyakorlatilag teljesen kiűzik Párizsból a náci megszállókat. Mivel a lányok a két elmebeteg szülő mellett nevelés helyett katonai kiképzést kaptak, nem meglepő, hogy egy kis csetlés-botlás után apjukat megszégyenítő intenzitással és gyűlölettel vetik bele magukat a nácik tizedelésébe, amiben ráadásul egy barátnőjük is segíti majd őket, méghozzá a legkülönfélébb kütyük és fegyverek által.

Bár alapvetően a korábbi Wolfenstein-játékokban sem voltak mélyebben szántó gondolatok, hovatovább Blazkowicz sem volt soha egy észlény, de az ikrek mindenen túltesznek, annyira sötétek. Az rendben van, hogy tinédzserek, de egyenesen fáj hallani a szájukból az erőltetett poénokat, vagy hogy minden második leterített ellenfél után azt hajtogatják, hogy minden náci disznót megölnek, ami egy 18 éves lány szájából elég betegesen hangzik, még ha talán nem is ez a legmegfelelőbb jelző ide.

Hogy a két idétlen tinédzser eltörpül a Wolfensteinre jellemző szuper tűzpárbajok mellett? Normális esetben így lenne, csakhogy a Youngblood ebben az esetben is nagyon sokszor elvérzik, aminek az oka több tőről fakad. Bár tény és való, hogy a fő- és mellékküldetések során folyamatosak lesznek a lövöldözések – azért érezni a pályákon a Dishonored fejlesztőinek segítségét, és ez pozitívum –, sőt mi több, az esetek többségében valóban élvezni az intenzív harcokat, de a kooperatív mód, valamint néhány átgondolatlan megoldás sajnos sokszor teljesen megöli az élményt.




Hiába állunk neki ugyanis egyedül a kampánynak, testvérünk folyamatosan ott koslat majd körülöttünk, és szellemi rövidnadrágokat megszégyenítve ragad be mindenhová, hovatovább mintha parancsszóra éppen az ellenkezőjét csinálná annak, amire szükségünk lenne. Míg tehát az ellenfelek mesterséges intelligenciája egészen jó lett, neki csak statisztaszerep jutott, ami óriási negatívum, hiszen sok esetben emiatt játszhatatlanná vagy túl nehézzé válik egy-egy pályarész, netán főellenfél legyűrése. Pláne, hogy az alkotásban megjelent a hároméletes rendszer, vagyis ha háromszor elhasalunk a pályán, akkor tölthetjük vissza a korábbi mentett állást, ami sok esetben nem egy-két perc kiesését jelenti, merthogy az automatikus mentés borzalmasan kalibrált.

Ez pedig sokszor egyenesen idegtépő pillanatokat eredményez majd, hiszen egy hús-vér játékos esetén evidens, hogy ha valamelyik a földre kerül, akkor azt fel kell segíteni onnan – ilyenkor nincs életvesztés –, de az MI-nek ezt valamiért elfelejtették elmagyarázni a készítők. Ezért gyakran olyan helyzetekbe kerülünk, hogy az egész pályát újra kell kezdeni, mert előfordulhat, hogy csupaszon kerülünk vissza egy korábbi mentési pontra, és egyetlen pisztollyal kell nekimennünk a magasabb szintű ellenfeleknek.

Merthogy nemcsak hőseinket fejleszthetjük tapasztalati pontokkal – teljesen fölöslegesen –, hanem az ellenség soraiban is megfigyelhetjük már ezt a szinteződést. Ha tehát pisztollyal akarunk nekimenni felfejlesztett, agyonpáncélozott fenevadaknak, akkor jobban tesszük, ha inkább újraindítjuk az egész küldetést, mert a feladat kis túlzással egyenlő lesz a lehetetlennel. Nyilván ezek a hibák kooperatív módban lényegesen jelentéktelenebbek, megfelelő társ oldalán ritkábban jelentkeznek, de egy Wolfensteintől azért elvárja az ember, hogy egyedül is megfelelően élvezhesse.




Grafika: A látvány tekintetében természetesen nincs különösebb probléma a Youngblooddal! A legszebb belső nézetes akciójátékok közé sorolhatjuk végletekig kidolgozott karaktermodelljeivel és ügyesen összerakott pályáival, és bár a változatosság vagy az adott kor koncepciójának lefestése nem sikerült maradéktalanul, a prezentációt kifejezetten tetszetősnek neveznénk. Nagy kár, hogy ennek megvan az ára, az id Tech 6 ugyanis egy nagyon falánk grafikus motor, ha tehát mindent a legjobb beállításokkal élveznénk, akkor szükség lesz hozzá egy nagyon erős PC-re!

Kezelőfelület, irányíthatóság: Bár a szerepjátékos elemek feleslegesek lettek, alapvetően nem bonyolították meg a Wolfenstein-sorozatra jellemző egyszerű irányítást és végletekig letisztult kezelőfelületet. Az FPS műfajban ennél jobban és kiegyensúlyozottabban működő megoldást elképzelni sem tudnánk!

Játszhatóság: A gondok azonban már a tartalomnál, a sztori kidolgozottságánál és a korábrázolásnál megjelennek, hiszen egyedül sok helyen majdhogynem játszhatatlan lett a Youngblood, még ha ez ebben a formában egyértelműen egy kis túlzásnak tekinthető. Megfelelő társ nélkül ugyanis gyakran szenvedünk majd benne, miközben a két főhős annyira idegesítő stílust kapott, hogy bátran pályázhatnának minden idők legfrusztrálóbb főszereplőpárosának címére.

Intelligencia, nehézség: Bár az ellenfelek mesterséges intelligenciája nagyjából rendben van, azonban a társunkat irányító programozott értelem olyan, mintha direkt ellenünk lenne. Ez jelentős mértékben rányomja a bélyegét a nehézségre is, méghozzá a fentiekben kifejtett példákon át. Nyilvánvalóan nem azt mondjuk, hogy könnyebb legyen a játék, pusztán igazságosan és logikusan működő rendszert szerettünk volna, merthogy ezek a fogalmak egyáltalán nem jellemzők a tűzharcokra.

Hangok, zene: Noha köztudott, hogy minden Wolfenstein-játék az alternatív történelemre épül, azonban a nyolcvanas évek egy olyan ikonikus időszak volt a zenei világban, hogy a megfelelőbb korábrázoláshoz elengedhetetlen lett volna egy kis korai heavy metal és diszkózene megszólaltatása. Hogy mit kaptunk helyette? Valamiféle végletekig leegyszerűsített szintipopot, ami halálosan unalmas, akárcsak a legtöbb szinkron, melyek között a legnagyobb gond határozottan a két főhős idegesítő hangjával van. Még jó, hogy a fegyverropogásokkal nincs probléma!

Összegzés: Bár érthető, hogy az egész játékipar a kooperatív élmények irányába mozdult el, és ezt a divathullámot kívánták most meglovagolni a MachineGames fejlesztői, azonban egyedi ötletek és megfelelő megvalósítás hiányában sajnos ez a mellékszál az elmúlt két évtized leggyengébb Wolfenstein-játékát eredményezte. Kooperatív módban, egy megfelelő társsal nyilván egy fokkal kellemesebb élmény vár benne ránk, hiszen akkor a tűzharcok azért többnyire kárpótolnak a hiányosságok miatt. Ha ezt teljes értékű és teljes árú epizódként akarták volna eladni, óriási botrány lett volna belőle, így csupán csalódottak vagyunk, hogy nem született egy újabb Wolfenstein: The Old Blood. Majd a harmadik rész talán kárpótol minket!