Második atom­fegy­ver­ke­zési ver­seny: Orosz­or­szág

Cikksorozatunk az egykori Szovjetunió, illetve a jelenlegi orosz atomarzenál bemutatásával folytatódik.

I. rész: Hogyan működik az atombomba?
II. rész: Fejlesztési korlátok
III. rész: A célbajutattás módszerei
IV. rész: Robotrepülőgépek, aknák, rakéták
V. rész: Amerikai Egyesült Államok
VI. rész: Oroszország
VII. rész: Anglia és Franciaország

A Szovjetunió 1943-tól kezdve kezdett komolyan foglalkozni a nukleáris fegyverekkel, munkájukat nagyban segítette a szovjet hírszerzés. Az egész program elindítása egy 1941-es angol bizottsági jelentésnek köszönhető, amely a nukleáris fegyverek megvalósíthatóságát vizsgálta, és mely 1943-ban került szovjet kezekbe. A hírszerzés rengeteg hasznos információt szerzett meg az amerikai Manhattan-tervből is, amely alapján a szovjet tudósok munkája jelentősen egyszerűbbé vált.

1946-ban, Moszkvában beindult az első szovjet (és egyben az első európai) nukleáris reaktor. A rendelkezésre álló tervrajzok alapján gyakorlatilag lemásolták az amerikai Fat Man plutónium hasadóanyagot használó, berobbantásos elven működő atombombát, amelyet 1949 augusztusában robbantottak fel. A Szovjetunió komoly ütemben fejlesztette nukleáris iparát, és 1953-ban egy kezdetleges, majd 1955-ben már egy valódi termonukleáris kísérleti bombát is felrobbantottak. 1949 és 1990 között a kontinensnyi ország összesen 715 katonai célú nukleáris kísérleti robbantást hajtott végre.


Tu-95 Bear stratégiai bombázó
A stratégiai csapásmérésre az első időkben a B-29-es bombázó másolatát, a Tupoljev Tu-4-et használták. Ezeket az 1950-es évektől kezdve a Tu-16, Tu-95 és a Mjasziscsev M-4 bombázók váltották le, amelyeken az 1960-as évektől kezdve megjelentek a nukleáris töltetekkel felszerelt robotrepülőgépek. Az 1970-es évektől a szuperszonikus bombázógépek felé fordultak, megjelentek a Tu-22M3 (az európai NATO országok ellen) és az 1980-as években a Tu-160 (az Egyesült Államok ellen) bombázógépek.

Noha elkezdték egy interkontinentális robotrepülőgép fejlesztését, az áttörést mégis az R-7 ballisztikus rakéta-család hozta meg. Ez a rakéta ugyan túlságosan bonyolult volt, túl sokáig tartott üzemanyaggal feltölteni, és az indítóállások is túl sérülékenyek voltak hogy hatásos fegyverként alkalmazzák őket, de mégis sikeresnek bizonyultak. Az első két Szputnyik műholdat szinte változatlan formában ilyenek jutatták fel, és ez az alapja a még ma is használt Szojuz hordozórakétának.


Orosz RT-23 (NATO: SS-24) vasúti vagonokba telepített ballisztikus rakéta
A szovjet ballisztikus rakétafejlesztés töretlen lendülettel ontotta az egyre újabb és újabb típusokat, és míg az amerikai szárazföldi telepítésű interkontinentális ballisztikus rakétákat kizárólag megerősített silókban helyezték el (voltak tervek vasúti indítóállásokról, de végül ezeket nem használták fel), addig a szovjetek ezen megoldás mellett a mobil indítóállásokra is nagy hangsúlyt fektettek. Két fő megoldást alkalmaztak: az egyiknél hatalmas, 6-7 tengelyes gumikerekes indítójárművekről, a másiknál pedig átalakított vasúti vagonokból indíthatják a rakétákat. Mivel ezek a járművek folyamatosan mozgásban lehetnek a hatalmas szovjet területen, így felkutatásuk, nyomon követésük és elpusztításuk komoly erőfeszítéseket követel meg az ellenféltől.

A tengeralattjárókra telepített stratégiai fegyverek az 1960-as években a szovjet arzenálban is feltűntek, és itt is párhuzamosan folyt a robotrepülőgépek és a ballisztikus rakéták rendszeresítése e célra. Az 1970-es évek elejére győzedelmeskedtek a ballisztikus rakéták, és az Egyesült Államokhoz hasonlóan a nukleáris elrettentő erő egyik alappillérei a tengeralattjárók lettek. A szovjet tengerről indított ballisztikus rakéták az igényelt hatótávolságok miatt azonban eléggé méretesek lettek.


A 941-es típus, a valaha épített legnagyobb tengeralattjáró
Ezt először úgy hidaltak át, hogy a rakétahordozó tengeralattjárók púpot kaptak, amelyekben elfértek a rakéták, majd drasztikusabb megoldáshoz fordultak: megépítették a legnagyobb tengeralattjáró-osztályt, a 941-es típust (NATO jelölése Typhoon). A monstrum ugyan alig hosszabb, mint amerikai ellenpárja, de kétszer szélesebb nála, víz alá merülve pedig több mint kétszer akkora a vízkiszorítása, meghaladhatja a 40 000 tonnát.

Taktikai fegyverek terén a Szovjetunió is szinte minden elképzelhető feladatkörben alkalmazta a nukleáris robbanótölteket, kezdve a tengeralattjárók és a hadihajók torpedóitól és robotrepülőgépeitől a vadászgépek szárnyai alá függeszthető légibombákon át egészen a 152 mm-es tüzérségi tarackokig. A szovjet doktrína elsősorban az európai hadszíntérre koncentrált, illetve a tengereken a NATO flottacsoportok minél hamarabbi semlegesítésére.