Hangrögzítés Edison előtt

Több mint egy évszázada tekintik Thomas Edisont a hangrögzítés atyjának, nemrég azonban előkerült egy másik felvétel, amit egy alig ismert francia úriembernek tulajdonítanak, aki közel két évtizeddel megelőzte a fonográfot.

A mindössze 10 másodperces felvétel (mp3) egy francia népdalt, "A Holdfénybent" adja vissza, március elején bukkantak rá amerikai hangrögzítési szakemberek Párizsban. A kutatócsoport szerint a felvételt 1860. április 9-én készítették egy fonautográfon, egy olyan gépen, ami vizuálisan rögzíti a hangokat, viszont a visszajátszásra nem képes. A fonautográf felvételt, más néven fonautogrammot azonban a Lawrence Berkeley Nemzeti Laboratórium tudósai lejátszhatóvá tették, hangokká alakítva a felvételt őrző papírlapon levő karcolatokat.

"Ez egy történelmi felfedezés, a hang legkorábbi ismert rögzítése" - mondta Samuel Brylawski, az amerikai Kongresszusi Könyvtár hangfelvétel részlegének egykori vezetője, aki nem érintett a kutatásban. A felfedezés új jelentőséget adhat a fonautográfnak, amit egykor kuriózumként kezeltek, és feltalálója Éduardo-Léon Scott de Martinville, egy párizsi betűszedő és bádogosmester, meg volt győződve arról, hogy Edison jogtalanul aratta le anno a hangrögzítés babérjait.


A fonautográf
Scott szerkentyűje egy hordó alakú fadobból épült fel, melynek egyik vége nyitott, a másik pedig egy membránban végződött. A membránhoz egy tű csatlakozott, ez karcolta bele a hanghullámokat az olajlámpa füstjével megfeketített papírlapokra, melyeket egy hengerre tekertek. A felvételeket nem hallgatásra szánták, a visszajátszás ötlete fel sem merült fel a mesterben. Scott papírfelvételt akart készíteni az emberi beszédről, amit később írott szöveggé fejthetett volna vissza.

A Lawrence Berkeley történészeket és hangmérnököket is tömörítő tudóscsoportja a fonautogrammról készült nagy felbontású digitális felvételein végzett optikai képfeldolgozással és egy "virtuális tű" alkalmazásával sikeresen visszanyerte a hangokat a közel másfél évszázados fekete papírlapokról.

Scott 1860-as fonautogrammja 17 évvel Edison fonográfjának szabadalma előtt született, illetve 28 évvel azelőtt, hogy Edison egy Handel oratórium részletet viaszhengerre rögzített. Ez utóbbi a szakértők által a legrégebbi visszajátszható felvételként számon tartott próbálkozás. A kutatást vezető David Giovannoni birtokában vannak a visszajátszott Scott fonautogramnál korábbi példányok is, melyek 1853-54 közötti időből származnak. Ezek voltak a francia első kísérletei az emberi beszéd, illetve egy gitár hangjának rögzítésére, Scott gépe azonban akkor még nem volt megfelelően kalibrálva.

"Az első fonautogrammokon csak rikácsolás hallható, ez a helyzet" - nyilatkozta Giovannoni a New York Times-nak. Az 1860-as felvétel azonban már hallgatható. A papírlap digitális másolatán, amit a kutatók a napilap rendelkezésére is bocsátottak, egy ismeretlen énekes, feltehetőleg egy nő hangja hallható sziszegő, recsegő háttérzajok közepette. A hang, ami tompa ugyan, de hallható, az "Au clair de la lune, Pierrot répondit" sort énekli, egy lendületes, 11 hangjegyből álló dallamban.

A történészek régóta tudatában vannak Scott munkásságának, mégis csak a most lezajlott projekt kutatta először átfogóan a fonautogrammokat, illetve szintén első alkalommal kísérelték meg a felvételek visszajátszását. Giovannoni és munkatársai tavaly ősszel kezdtek bele a kutatásba, majd decemberben személyesen felkeresték az egyik párizsi szabadalmi hivatalt. Itt találtak rá több felvételre 1857-ből ás 1859-ből, melyeket Scott nyújtott be fonautográfjának szabadalmi kérelmével együtt. Giovannoni látogatása során készítették el a nagy felbontású digitális felvételeket. A kutatók következő útja a Francia Tudományos Akadémiához vezetett, Scott feljegyzései ugyanis arról tanúskodtak, hogy több fonautorammja is "az Akadémia" rendelkezésére lett bocsátva. Itt találtak rá az ominózus 1860-as felvételre, ami nagy meglepetésükre tökéletes állapotban pihent egy 23x65 centis rongypapíron.


David Giovannoni vizsgálja a hangfelvételt tartalmazó fonautogrammot
Miután erről is elkészült a digitális felvétel, a Lawrence Berkeley laborban folytatódott a munka, ahol két szakértő, Carl Haber és Earl Cornell a felvételt sikeresen visszaalakította hanggá. A kutatók egy évekkel korábban a Kongresszusi Könyvtárral közösen kifejlesztett eljárást használtak, amit régi bakelit lemezek és hasonló barázdás technikák digitális másolatainak visszajátszására használtak, itt alkalmazták a virtuális tű technikát. Az 1860-as fonautogrammot 16 sávra bontották, majd újra összerakosgatták, finomra hangolva a részeket mind hangminőséget, mind a lejátszás sebességét illetően, a felvételnél Scott ugyanis kézzel tekerte a hengert, ezért óhatatlanok voltak a sebességingadozások.

Léon Scott sok tekintetben méltatlan hőse a hangrögzítésnek. Az 1817-ben született párizsi polgár sokkal inkább a betűk, mint a hangok embere volt. Nem volt tudós, nyomdászként, majd könyvtárosként kereste a kenyerét, a hangrögzítést is vizuálisan, gyakorlatilag a gyorsírás egy kibővítéseként kezelte. 1878-as önmaga által kiadott emlékirataiban ágált Edison ellen, mondván, az amerikai "ellopta" módszerét, amit ráadásul rosszul is értelmezett. Scott szerint a cél nem a hang reprodukálása, hanem írássá alakítása volt, egyébként a fonográf szó is ezt jelenti.

Valójában Edison önerőből érte el eredményeit, semmi nem bizonyítja, hogy Scott munkájából merített volna bármit is, ami Giovannoni sem von kétségbe. Paul Israel a Rutgers Egyetemen található Edison örökség igazgatója "nagy eredményként" értékelte a felfedezést, azonban a fonográfot jelentősebb technikai vívmánynak tartja. "Edisont az különbözteti meg Scott-tól, hogy ő megpróbálta újraalkotni a hangot a felvételekből, és sikerrel is járt" - mondta, viszont a kutatásnak köszönhetően talán most már Scott is megkapja az őt megillető elismerést.