The Last Remnant

Kiadó: Square Enix
Fejlesztő: Square Enix
Honlap

Rendszerkövetelmények:
Minimum: Windows XP SP2/Vista SP1, Intel Core 2 Duo / AMD Athlon X2 2.0 GHz processzor, 1,5GB RAM, 256 MB VRAM, 15GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Windows Vista SP1, Intel Core 2 Duo / AMD Athlon X2 2.4 GHz processzor, 2GB RAM, 512 MB VRAM, 15GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Oblivion, Fallout 1-2
Kategória: szerepjáték

PC-n igazán ritkán jelennek meg említésre méltó japán szerepjátékok, s ez különösen igaz a műfaj zászlóvivőjeként ismert Square Enix alkotásaira. Így igazán kellemes meglepetés volt, hogy a személyi számítógépek felé hosszú évek óta egyáltalán nem tekintgető stúdió bejelentette, hogy legújabb játéka PC-n is elérhető lesz. Bár a stúdiót elsősorban a Square által készített végeláthatatlan Final Fantasy-szériáról és oldalhajtásairól, illetve a mifelénk kisebb népszerűségnek és ismertségnek örvendő Enix-féle Dragon Questek révén ismerjük, rendszeresen bepróbálkoznak egyéb címekkel is (igaz, hogy a bevált formulát csak minimálisan szokták megbolygatni), hátha némelyiknek sikerül megvetnie a lábát, és új franchise születhet belőle. A Last Remnant is ilyen sorozatindító résznek készült, így bízhattunk benne, hogy a stúdió bevet minden rendelkezésére álló eszközt, és olyan minőségi játékot tesz le elénk, hogy ezután türelmetlenül várjuk a folytatást. Lássuk, hogy tartották-e magukat az elvárásokhoz!

A történet kezdetén Rush Sykes, a - kötelezően nevetséges tüskés hajjal és extravagáns ruházattal dicsekedő - főszereplő egy virágmező közepén téblábol, tanácstalan fejjel bámulja a virágokat, és néha az "Irina" nevet suttogja. Mint azt hamarosan megtudjuk, Irina hősünk húga, akit az aktuális rosszfiúk foglyul ejtettek, és Rush most őt keresi. A keresési metódus abban merül ki, hogy tanácstalanul kóvályog, amíg csatazajt nem hall, amikor is jobb híján elindul megkeresni annak forrását.


Hamarosan egy tisztás mellett találja magát, melyen két hatalmas sereg gyülekezik, hogy összecsapjanak egymással. Itt máris tanulságot tesz a játék folyamán többször is megnyilvánuló lenyűgöző intelligenciájáról: saccra 15-16 éves, miniszoknyába öltözött húgának véli az egyik sereg kellős közepén ácsorgó kb. 40 éves, teljes páncélzatban és fegyverzetben feszítő Emmát, és a segítségére siet. Persze, mire rájön, hogy ezt benézte, addigra már egy földalatti barlangban találja magát a meglehetősen morcos hölggyel. Később találkozik Emma seregének többi jeles képviselőjével (David Nassau márkival és leghűségesebb embereivel), akik úgy döntenek, hogy segítenek megtalálni Irinát. JRPG-hez illő módon a történet tovább bonyolódik, és hamarosan már az egész világ sorsa forog kockán.

Sajnos a sztori több sebből is vérzik, nem utolsó sorban azért, mert az írók szinte meg sem erőltették magukat, és a generikus szerepjátékok kézikönyvét felütve sorban, egymás után a legordenárébb kliséket húzták elő. Kapásból ott a főszereplők kiábrándítóan egydimenziós jelleme: Rush forrófejű (bár ez többnyire teljes idiotizmusként jön át), David higgadt, Emma acélos akaratú, Irina ártatlan, de önfeláldozó, és így tovább... Ezzel máris teljes jellemrajzot adtam róluk. Az a minimális fejlődés, amit esetleg mutatnak, része a klisének, amelyből táplálkoznak, és az első öt perc után pontosan kitalálható, hogy merre tartanak.


A fő történetszállal ekkora gond nem lenne, néha még egy-két váratlan fordulatot is sikerült belecsempészni (bár azért nem álleejtősen váratlanul, hanem egyszerűen csak nem annyira sablonosan, hogy fél órával előre kitalálható legyen). Itt az a gond, hogy minden második, a sztorit előremozdító eseményt gyakorlatilag a kalapból húznak elő. Ez a szokás a végjátékban már-már önnön paródiájává válik, ugyanis az utolsó helyszínre vezető utat csakis Rush és Irina nagyapja ismeri, az öregről azonban az egész játék alatt egy szó sem esett. Egy kocsma közepén ácsorgó, lényegében tucatszerű-NPC-modellel felszerelt öregember adja meg nekünk a bejárat pontos helyét, és ezzel ki is merül minden szerepe.

Ezt az összecsapott, deus ex machina-özönt tovább fokozzák a címben szereplő remnantok, akik lényegében a "mágikus izé" megtestesítői, csak ez nem lett volna elég hangzatos. Ezek a... lények ugyanis éppen azt a szerepet töltik be, amire éppen szükség van: egyik pillanatban fegyverek, a másikban kincses ládák, később szivárványfényekként bukkannak fel. Néha ellenséges (esetleg barátságos, megidézhető) szörnyek, máskor istenszerű lények. Egyikük GPS-ként használható a többiek megtalálására, és végül van egy, ami konkrétan átjáró a túlvilágra. Egyszóval ők az olcsó "a wizard did it" megoldás aktuális megtestesítői: rájuk lehet lapátolni minden eseményt, amihez az írók lusták hihető és érdekes magyarázatot kitalálni.