Az űrrepülőgépek hattyúdala VIII. rész

Haladunk tovább az űrrepülőgép bemutatásával, és bemutatjuk az európai szakemberek által kifejlesztett űrállomást, a SpaceLabot.

- I. rész - | - II. rész - | - III. rész - | - IV. rész - | - V. rész - | - VI. rész - | - VII. rész - | - VIII. rész -

A gép gyakorlati gerince ez a 60 láb (18,28 méter) hosszú, 17 láb (5,18 méter) széles és 13 láb (3,9 méter) magas szerkezeti elem, ehhez csatlakozik az orr-rész, a két félszárny és a farokrész. A szerkezet tizenkét törzskeretből áll, amit hossztartók fognak össze. Mivel ez az egyik legkomolyabb erőhatásoknak kitett rész, viszont a tömeget minimalizálni kellett, ezért olyan trükkökhöz folyamodtak például, hogy a törzskeretek merevítésére alumínium-boron csöveket használtak, titániumból forgácsolt végekkel.


A űrsikló törzsközéprésze, szárnyai és farokrészének felépítése - klikk a nagyobb képhez!
A legfelső hossztartókra van rögzítve a két raktérajtó 13 pántja, a raktérajtó mozgató gépészeti elemek, továbbá egy rádióantenna és - ha a küldetéshez felszerelik, akkor - az RMS. Ez a Remote Manipulator System ~ Távirányítású Manipulátor Rendszer vagy más néven Canadarm rövidítése, utóbbi egy szójáték a Kanada (a robotkezet gyártó ország) és az angol kéz (arm) szavakból; opcionálisan vihető fel, például a Columbia végzetes utolsó útjára sem vitte magával. Az RMS-t a pilótafülke hátsó kezelőállásából lehet irányítani.


A törzskeretek és a merevítésükre szolgáló csövek
- nem tűnnek túl masszívnak, igaz?
A 15,32 méter hosszú karon egy "váll", egy "könyök" és egy "csukló" található. A végén lévő hengeres "effector" segítségével lehet a műholdakat, hasznos terhet, űrállomás modulokat megfogni, illetve erre lehet a kiegészítőket felszerelni, mint például az űrsétákhoz egy űrhajós platformot, amelybe az űrruha csizmáit rögzítve stabil pozíciót lehet felvenni és műveleteket tudnak a résztvevők végrehajtani. Noha a kar mindössze 450 kilogrammot nyom a kiszolgáló rendszerekkel együtt, a világűrben, súlytalanságban 29 500 kilogramm terhet képes mozgatni.


A Canadarm használat közben - klikk a nagyobb képhez!


Az STS-61B misszióban készült kép, ahol egy űrhajós "lovagolja meg" az RMS-t - klikk a nagyobb képhez!
A középrész legnagyobb részét természetesen a raktér foglalja el. Keresztmetszete egy "U"-t formáz, a raktérrészt műanyag paplanokkal borították, az oldalán futó hossztartókhoz lehet a raktérben lévő terhet rögzíteni. A középső szekció két alsó-oldalsó részén vannak elhelyezve elől az energiaforrások, három hidrogén-oxigén üzemanyagcella, továbbá középen az ezekhez szükséges folyékony oxigén és hidrogén tartályok, illetve itt fut két oldalt az elektromos és hidraulikus vezetékek kábelalagútja.


Az üzemanyagcellák, a hidrogén- (narancsságra) és oxigén-tartályok (citromsárga) rendszere a törzs-középrészben - klikk a nagyobb képhez!
Az üzemanyagcellák az amerikai űrprogramban az általánosan használt energiaforrások, ilyen módszerrel látták el a Gemini és Apollo űrhajókat is. Előnyük, hogy nagy energiateljesítményt tudnak leadni, és függetlenek a naptól illetve a naphoz viszonyított helyzettől (a napelemtáblák úgy a leghatásosabbak ugye, ha a nap felé néznek), viszont nincs rádióaktívitás veszély, mint az atomreaktoroknál vagy radioaktív hőelemeknél. A három üzemanyagcella közül alapvetően csak kettő működik, a harmadik tartalék, illetve ha a küldetés megkívánja, akkor a rakérben lévő eszközk energiaigényét szolgálja ki.

Elektromos teljesítményük egyenként 7 kW, de vészhelyzetben vagy szükség esetén 12 kW-ot képesek leadni 15 percen keresztül. Az űrsikló alaphelyzetben 42 kilogramm hidrogént és 354 kilogramm oxigént visz magával, ami 50kWh biztosítására elegendő, a raktérben azonban további üzemanyag-modult lehet elhelyezni, ami további 840kWh-t jelent.


Az Endevour építése, látható a raktérajtók szerkezete
A raktérajtók szénszál erősítéses kompozit műanyagból készültek, öt szekcióból állítják össze őket. A két ajtó azonos méretű, de a jobb oldali ajtóban vannak elhelyezve a záró reteszeket működtető elektromos motorok, így az valamivel nehezebb. A raktér nem túlnyomásos, illetve maguk az ajtók nem teherviselő elemek, így igazán komoly erőhatásoknak sem kell ellenállniuk - no persze a légörvényeknek, rezonanciának igen, márpedig abból is akad elég egy űrrepülés alkalmával. Az ajtók maguk egyébként annyira könnyűek, hogy a földön külön merevítőkeretet kell felszerelni a kinyitásukhoz, különben túlságosan is eldeformálódnának és eltörnének a saját súlyuk alatt.


Az űrsikló indítás előtti előkészítésen. Láthatók a raktérajtókat megerősítő, sárga színű merevítőkeretek - klikk a nagyobb képhez!
A nyitást és zárást két-két elektromotor hajtja végre, normál esetben 63, de ha az egyik motor meghibásodik, akkor 126 másodperc alatt. A nyitásnál a jobb oldali ajtó kezd a zármechanizmus kialakítása miatt, zárásnál fordítva, a bal oldali ajtó kezd el hamarabb becsukódni.


Az Endevour az ISS-hez közelít, rakterében a Raffaello tehermodullal Láthatóak a kinyitott raktérajtók és a radiátorok - klikk a nagyobb képhez!
A raktérajtók alatt vannak elhelyezve az űrrepülőgép hőháztartásának kulcselemei, a radiátorok. Az űrrepülőgép légkondicionáló rendszeréből elvont hőt freon-21 gáz szállítja a radiátorokhoz, ahol a csőhálózaton végigáramolva adja át azt a radiátornak, amely a világűrbe sugározza azt. A hátsó, mintegy kilenc méteres szakaszon a raktérajtó belső felületére szereltek radiátorokat, illetve az elülső részen egy 9,1 méter hosszú, két elemből álló, kihajtható radiátor található. Ezek zárt állapotban csak a külső, nyitott állapotban pedig mindkét oldalukon sugározzák a hőt. Ha valamilyen okból a raktérajtót nem sikerül kinyitni a világűrbe való kilépés után, akkor az űrrepülőgépnek meg kell szakítania a küldetést és vissza kell térnie a Földre, mivel a hulladékhőtől nem tud kellő hatásfokkal megszabadulni.


Az űrsikló hőháztartásáért felelős rendszerek - klikk a nagyobb képhez!