SG.hu·
Köd, hamu és kihagyott ziccerek: ilyen lett a Silent Hill - Visszatérés
Ha van teljesen felesleges film, akkor a Silent Hill - Visszatérés egyike ezeknek. Nem ad semmit a játékhoz, inkább elvesz belőle azzal az óriási fejetlenséggel, amit látunk a vásznon.
A videojáték adaptációk hosszú ideig a gagyi és a közepes között ingáztak. Kivételek persze akadnak, mint a Mortal Kombat, a Sonic, a sündisznó, a Super Mario Bros. vagy a Tomb Raider egyes darabjai, de a mérleg nyelve inkább a Need for Speed, az Assassin's Creed, a Resident Evil vagy a Doom felé billen. A 2006-os Silent Hill - A halott város a maga idejében a jobban sikerült próbálkozások közé tartozott, főleg mert akkoriban Uwe Boll adaptációi jelentették az alsó mércét. Azóta azonban a közönség és az iparág is továbblépett, így az első rész megítélése is árnyaltabb lett.
Most, közel húsz évvel később Christophe Gans visszatért, hogy végre a rajongók által legtöbbre tartott Silent Hill 2-t ültesse át filmre. Az alapanyag adott volt: egy tragikus szerelmi történet, bűntudat, gyász, öncsalás és egy város, amely a főhős lelkiállapotát materializálja. Ebből akár egy komor, felnőtteknek szóló lélektani dráma is születhetett volna. A végeredmény azonban messze elmarad ettől.
James Sunderland egy lecsúszott művész, aki elvesztette élete szerelmét és ezért minden este alkoholba fojtja nem múló bánatát. Egy este levelet kap ex-kedvesétől, aki szeretné, ha visszamenne életük helyszínére, Silent Hillbe, mert a segítségére van szüksége. Hősünk persze elindul, de a város közel sem olyan, mint amire emlékszik: hamu hullik az égből, minden le van pusztulva és szörnyek róják az utcákat. James nem teketóriázik és minden félelme ellenére elindul Mary felkutatására. A történet papíron erős, de a film képtelen valódi érzelmi súlyt adni neki.
Gans korábban azt ígérte, ezúttal hű adaptációt készít. Külsőségekben ezt többnyire be is tartja. A ködbe burkolózó utcák, a rozsdásodó folyosók, a város átalakulása, a tükörjelenet a mellékhelyiségben, Piramisfej fenyegető jelenléte mind-mind ismerős motívumok a játékból. A díszlet és a hangulat időnként valóban megidézi a forrást, de ez inkább vizuális cosplay, mint valódi újraértelmezés. A film felszínesen másolja a játék ikonikus pillanatait, anélkül hogy értené, mitől működtek azok.
A legnagyobb probléma James karaktere. Jeremy Irvine alakítása sajnos nem képes átadni azt az összetett érzelmi spektrumot, amely a játékban a figura lényege volt. James egyszerre bűntudattal terhelt, önámító, gyászoló és reménykedő. A játék 10-20 órás játékideje alatt a játékos fokozatosan azonosulhat vele, sőt kénytelen szembenézni a saját döntéseivel is. A film 106 perce alatt erre nincs tér. A forgatókönyv siet, magyaráz, kapkod, és nem hagy időt a csendeknek, amelyek a játékban a legfontosabbak voltak.
A rengeteg flashback tovább töri a ritmust. Szinte minden új helyszínhez tartozik egy emlék, amely világos, színes képekkel szakítja meg a sivár, nyomasztó atmoszférát. Ez a folyamatos ugrálás nemcsak a feszültséget töri meg, hanem érzelmileg is kizökkenti a nézőt. Ahelyett hogy elmélyítené James és Mary kapcsolatát, inkább didaktikus magyarázatokkal terheli túl a történetet.
Mary figurája különösen kárvallott. A játékban az ő jelenléte és hiánya adja a történet tragikus magját. Itt azonban kap egy erőltetett mellékszálat, amely nemcsak abszurd, hanem teljesen elviszi a fókuszt James belső drámájáról. A hangsúly eltolódik, a pszichológiai rétegek elvékonyodnak, és a film elveszíti azt, ami miatt a Silent Hill 2 kultikus lett.
Műfajilag a Visszatérés inkább lélektani thriller szeretne lenni, mint klasszikus horror, de egyikben sem teljesít jól. A feszültség ritkán épül fel, az ijesztések kiszámíthatók, a szörnyek pedig a gyenge CGI miatt gyakran inkább nevetségesek, mint félelmetesek. A digitális effektek sokszor kirívóan műviek, a zöld háttér használata több jelenetben is szemet szúr. Egy ilyen atmoszférára építő történetnél ez különösen romboló.
A film legnagyobb bűne mégsem a technikai hiányosság, hanem az, hogy nem bízik a történetében. A Silent Hill 2 ereje abban rejlett, hogy a horror nem külső fenyegetés volt, hanem belső. A város James lelkiismeretének manifesztációja. A film ezt a réteget leegyszerűsíti, túlmagyarázza, majd el is ejti. Ami marad, az egy látványos, de üres kirakat.
Összességében a Silent Hill - Visszatérés csalódás, bár talán nem meglepő. Az előzetesek és a korábbi folytatás alapján sejthető volt, hogy nem egy újabb minőségi adaptáció születik. Pedig az alapanyag adott volt egy erős, felnőtt drámához, amelyben a borzalom nem öncélú, hanem a bűntudat és a gyász kivetülése. Aki valóban át akarja élni James történetét, jobban teszi, ha előveszi a Bloober Team remakejét, amely sokkal érzékenyebben nyúl ehhez a klasszikushoz. A film ezzel szemben nyugodtan kihagyható. 3/10
A videojáték adaptációk hosszú ideig a gagyi és a közepes között ingáztak. Kivételek persze akadnak, mint a Mortal Kombat, a Sonic, a sündisznó, a Super Mario Bros. vagy a Tomb Raider egyes darabjai, de a mérleg nyelve inkább a Need for Speed, az Assassin's Creed, a Resident Evil vagy a Doom felé billen. A 2006-os Silent Hill - A halott város a maga idejében a jobban sikerült próbálkozások közé tartozott, főleg mert akkoriban Uwe Boll adaptációi jelentették az alsó mércét. Azóta azonban a közönség és az iparág is továbblépett, így az első rész megítélése is árnyaltabb lett.
Most, közel húsz évvel később Christophe Gans visszatért, hogy végre a rajongók által legtöbbre tartott Silent Hill 2-t ültesse át filmre. Az alapanyag adott volt: egy tragikus szerelmi történet, bűntudat, gyász, öncsalás és egy város, amely a főhős lelkiállapotát materializálja. Ebből akár egy komor, felnőtteknek szóló lélektani dráma is születhetett volna. A végeredmény azonban messze elmarad ettől.
James Sunderland egy lecsúszott művész, aki elvesztette élete szerelmét és ezért minden este alkoholba fojtja nem múló bánatát. Egy este levelet kap ex-kedvesétől, aki szeretné, ha visszamenne életük helyszínére, Silent Hillbe, mert a segítségére van szüksége. Hősünk persze elindul, de a város közel sem olyan, mint amire emlékszik: hamu hullik az égből, minden le van pusztulva és szörnyek róják az utcákat. James nem teketóriázik és minden félelme ellenére elindul Mary felkutatására. A történet papíron erős, de a film képtelen valódi érzelmi súlyt adni neki.
Gans korábban azt ígérte, ezúttal hű adaptációt készít. Külsőségekben ezt többnyire be is tartja. A ködbe burkolózó utcák, a rozsdásodó folyosók, a város átalakulása, a tükörjelenet a mellékhelyiségben, Piramisfej fenyegető jelenléte mind-mind ismerős motívumok a játékból. A díszlet és a hangulat időnként valóban megidézi a forrást, de ez inkább vizuális cosplay, mint valódi újraértelmezés. A film felszínesen másolja a játék ikonikus pillanatait, anélkül hogy értené, mitől működtek azok.
A legnagyobb probléma James karaktere. Jeremy Irvine alakítása sajnos nem képes átadni azt az összetett érzelmi spektrumot, amely a játékban a figura lényege volt. James egyszerre bűntudattal terhelt, önámító, gyászoló és reménykedő. A játék 10-20 órás játékideje alatt a játékos fokozatosan azonosulhat vele, sőt kénytelen szembenézni a saját döntéseivel is. A film 106 perce alatt erre nincs tér. A forgatókönyv siet, magyaráz, kapkod, és nem hagy időt a csendeknek, amelyek a játékban a legfontosabbak voltak.
A rengeteg flashback tovább töri a ritmust. Szinte minden új helyszínhez tartozik egy emlék, amely világos, színes képekkel szakítja meg a sivár, nyomasztó atmoszférát. Ez a folyamatos ugrálás nemcsak a feszültséget töri meg, hanem érzelmileg is kizökkenti a nézőt. Ahelyett hogy elmélyítené James és Mary kapcsolatát, inkább didaktikus magyarázatokkal terheli túl a történetet.
Mary figurája különösen kárvallott. A játékban az ő jelenléte és hiánya adja a történet tragikus magját. Itt azonban kap egy erőltetett mellékszálat, amely nemcsak abszurd, hanem teljesen elviszi a fókuszt James belső drámájáról. A hangsúly eltolódik, a pszichológiai rétegek elvékonyodnak, és a film elveszíti azt, ami miatt a Silent Hill 2 kultikus lett.
Műfajilag a Visszatérés inkább lélektani thriller szeretne lenni, mint klasszikus horror, de egyikben sem teljesít jól. A feszültség ritkán épül fel, az ijesztések kiszámíthatók, a szörnyek pedig a gyenge CGI miatt gyakran inkább nevetségesek, mint félelmetesek. A digitális effektek sokszor kirívóan műviek, a zöld háttér használata több jelenetben is szemet szúr. Egy ilyen atmoszférára építő történetnél ez különösen romboló.
A film legnagyobb bűne mégsem a technikai hiányosság, hanem az, hogy nem bízik a történetében. A Silent Hill 2 ereje abban rejlett, hogy a horror nem külső fenyegetés volt, hanem belső. A város James lelkiismeretének manifesztációja. A film ezt a réteget leegyszerűsíti, túlmagyarázza, majd el is ejti. Ami marad, az egy látványos, de üres kirakat.
Összességében a Silent Hill - Visszatérés csalódás, bár talán nem meglepő. Az előzetesek és a korábbi folytatás alapján sejthető volt, hogy nem egy újabb minőségi adaptáció születik. Pedig az alapanyag adott volt egy erős, felnőtt drámához, amelyben a borzalom nem öncélú, hanem a bűntudat és a gyász kivetülése. Aki valóban át akarja élni James történetét, jobban teszi, ha előveszi a Bloober Team remakejét, amely sokkal érzékenyebben nyúl ehhez a klasszikushoz. A film ezzel szemben nyugodtan kihagyható. 3/10
|
Silent Hill - Visszatérés (Return to Silent Hill) francia-német-szerb-ausztrál-japán-angol-spanyol-amerikai horror, 106 perc, 2026 18 éven aluliaknak nem ajánlott Rendező: Christophe Gans Forgatókönyv: Christophe Gans, William Josef Schneider, Sandra Vo-Anh Operatőr: Pablo Rosso Producer: Jonathan Bross, Paul W. Hazen Jeremy Irvine (James Sunderland) Hannah Emily Anderson (Mary Crane) Robert Strange (Piramisfej) Evie Templeton (Laura) Pearse Egan (Eddie Dombrowski) Eve Macklin (Kaitlyn/Angela) Emily Carding (Dara) Adam Basil (Joshua Crane) |
