SG.hu·
Luc Besson horrorral próbálkozik
Egészen egyedi élményt nyújt Luc Besson Drakula mozija, amely nem horror, sokkal inkább romantikus dráma. És éppen emiatt meglehetősen egyenetlen. Ami elsőre merész újragondolásnak tűnik, az a játékidő előrehaladtával fokozatosan veszít a lendületéből.
Tavaly ilyenkor Robert Eggers Nosferatu feldolgozása uralta a mozikat, amely bár nem mindenkinek nyerte el a tetszését, kétségtelenül erős atmoszférával és markáns vizuális világgal dolgozott. Eggers verziójában a címszereplő démoni jelenléte mindent maga alá gyűrt, Luc Besson ezzel szemben teljesen más irányba indult el. A francia rendező szinte teljesen mellőzte a horrort, és inkább egy végzetes szerelmi történetet akart elmesélni, amelyben a vágyakozás, az elvesztett hit és az örök magány kerül a középpontba.
A történet 1480-ban indul, amikor Vlad Tepes harcba vonul a törökök ellen a keresztény egyház szolgálatában. Az egyik rajtaütés során azonban élete szerelme, Elisabeta meghal. A tragédia nem csupán személyes veszteség, hanem hitbéli törés is. Vlad úgy érzi, Isten elárulta őt, ezért megtagadja a Teremtőt. Ennek következményeként örök életre kárhozik, amelyet szerelme nélkül kell leélnie. Évszázadokkal később egy fiatal ügyvéd érkezik romániai birtokára, akinek menyasszonya Elisabeta reinkarnációja. Vlad számára ez a felismerés új célt ad, és elindul, hogy visszaszerezze azt, amit elveszített.
Fontos leszögezni, hogy ez a Drakula nem a félelemkeltésről szól, Besson a karakter romantikus oldalát emeli ki. Vlad itt nem vérszomjas szörnyeteg, hanem tragikus figura, aki csalódott Istenben és a világban. Nem rendelkezik klasszikus értelemben vett hipnotikus csábító erővel, inkább kifinomult eszközökkel él. Egy különleges parfüm segítségével vonzza magához a nőket, és sokáig nem is bántja őket, mert valójában elveszett szerelmét keresi bennük. Amikor azonban szembesül a modern kor cinizmusával és a párizsi elit hedonista, üres életmódjával, fokozatosan elindul egy sötétebb úton, és maga köré gyűjti követőit.
Besson Drakulája tragikus hős, aki amikor végre rátalál Elisabeta új testet öltött alakjára, nem erőszakkal próbálja magához láncolni, hanem a szerelem eszközével közelít hozzá. A film ezért viszonylag kevés vért és látványos horror elemet tartalmaz, sokkal több hangsúlyt kapnak a megtört sorsok, a belső vívódások és az évszázadokon át húzódó érzelmi sebek. A rendező hosszasan időzik Vlad múltjánál, ami a film legerősebb része. A középkori jelenetek hangulata, a hit és árulás dilemmája, valamint a főhős lelki összeomlása valóban drámai erővel bír.
A probléma akkor kezdődik, amikor a cselekmény áthelyeződik a későbbi korba. A romantikus szál túlsúlya miatt a történet tempója lelassul, a konfliktusok kevésbé élesek, a tét pedig nem mindig érezhető. A párbeszédek gyakran didaktikusak, és túlmagyarázzák a szereplők motivációit. A csatajelenetek látványvilága sem éri el azt a szintet, amit egy ilyen költségvetésű produkciótól elvárnánk, a koreográfia helyenként esetlen, a vizuális effektusok pedig inkább szolgálják a hangulatot, mintsem valódi feszültséget teremtenének.
A színészi játék vegyes képet mutat. Christoph Waltz papfigurája kissé egysíkú, karaktere inkább funkcionális, mint igazán emlékezetes. Bár a vámpírokkal kapcsolatos tudása és eltökéltsége fontos eleme a történetnek, a figura nem kap elég mélységet. Zoë Bleu és Caleb Landry Jones viszont működőképes párost alkotnak. Kettejük között valóban érzékelhető az érzelmi feszültség, és a film legerősebb pillanatai hozzájuk köthetők. Amikor a történet rájuk fókuszál, a romantikus megközelítés is indokoltabbnak tűnik.
Besson láthatóan tudatosan fordult el a klasszikus horror kliséktől, és egy líraibb, melankolikusabb irányba vitte el a legendát. Ez önmagában bátor vállalás, és az első félidőben működik is. A gond az, hogy a film második fele fokozatosan elveszíti a feszességét, és a nagy ívű tragédia helyett középszerű romantikus drámává szelídül. Az ötlet erős, az alapanyag gazdag, de a megvalósítás nem mindig tud felnőni hozzá. Kár érte, mert ebben a koncepcióban jóval több lehetőség rejlett. 6/10
Tavaly ilyenkor Robert Eggers Nosferatu feldolgozása uralta a mozikat, amely bár nem mindenkinek nyerte el a tetszését, kétségtelenül erős atmoszférával és markáns vizuális világgal dolgozott. Eggers verziójában a címszereplő démoni jelenléte mindent maga alá gyűrt, Luc Besson ezzel szemben teljesen más irányba indult el. A francia rendező szinte teljesen mellőzte a horrort, és inkább egy végzetes szerelmi történetet akart elmesélni, amelyben a vágyakozás, az elvesztett hit és az örök magány kerül a középpontba.
A történet 1480-ban indul, amikor Vlad Tepes harcba vonul a törökök ellen a keresztény egyház szolgálatában. Az egyik rajtaütés során azonban élete szerelme, Elisabeta meghal. A tragédia nem csupán személyes veszteség, hanem hitbéli törés is. Vlad úgy érzi, Isten elárulta őt, ezért megtagadja a Teremtőt. Ennek következményeként örök életre kárhozik, amelyet szerelme nélkül kell leélnie. Évszázadokkal később egy fiatal ügyvéd érkezik romániai birtokára, akinek menyasszonya Elisabeta reinkarnációja. Vlad számára ez a felismerés új célt ad, és elindul, hogy visszaszerezze azt, amit elveszített.
Fontos leszögezni, hogy ez a Drakula nem a félelemkeltésről szól, Besson a karakter romantikus oldalát emeli ki. Vlad itt nem vérszomjas szörnyeteg, hanem tragikus figura, aki csalódott Istenben és a világban. Nem rendelkezik klasszikus értelemben vett hipnotikus csábító erővel, inkább kifinomult eszközökkel él. Egy különleges parfüm segítségével vonzza magához a nőket, és sokáig nem is bántja őket, mert valójában elveszett szerelmét keresi bennük. Amikor azonban szembesül a modern kor cinizmusával és a párizsi elit hedonista, üres életmódjával, fokozatosan elindul egy sötétebb úton, és maga köré gyűjti követőit.
Besson Drakulája tragikus hős, aki amikor végre rátalál Elisabeta új testet öltött alakjára, nem erőszakkal próbálja magához láncolni, hanem a szerelem eszközével közelít hozzá. A film ezért viszonylag kevés vért és látványos horror elemet tartalmaz, sokkal több hangsúlyt kapnak a megtört sorsok, a belső vívódások és az évszázadokon át húzódó érzelmi sebek. A rendező hosszasan időzik Vlad múltjánál, ami a film legerősebb része. A középkori jelenetek hangulata, a hit és árulás dilemmája, valamint a főhős lelki összeomlása valóban drámai erővel bír.
A probléma akkor kezdődik, amikor a cselekmény áthelyeződik a későbbi korba. A romantikus szál túlsúlya miatt a történet tempója lelassul, a konfliktusok kevésbé élesek, a tét pedig nem mindig érezhető. A párbeszédek gyakran didaktikusak, és túlmagyarázzák a szereplők motivációit. A csatajelenetek látványvilága sem éri el azt a szintet, amit egy ilyen költségvetésű produkciótól elvárnánk, a koreográfia helyenként esetlen, a vizuális effektusok pedig inkább szolgálják a hangulatot, mintsem valódi feszültséget teremtenének.
A színészi játék vegyes képet mutat. Christoph Waltz papfigurája kissé egysíkú, karaktere inkább funkcionális, mint igazán emlékezetes. Bár a vámpírokkal kapcsolatos tudása és eltökéltsége fontos eleme a történetnek, a figura nem kap elég mélységet. Zoë Bleu és Caleb Landry Jones viszont működőképes párost alkotnak. Kettejük között valóban érzékelhető az érzelmi feszültség, és a film legerősebb pillanatai hozzájuk köthetők. Amikor a történet rájuk fókuszál, a romantikus megközelítés is indokoltabbnak tűnik.
Besson láthatóan tudatosan fordult el a klasszikus horror kliséktől, és egy líraibb, melankolikusabb irányba vitte el a legendát. Ez önmagában bátor vállalás, és az első félidőben működik is. A gond az, hogy a film második fele fokozatosan elveszíti a feszességét, és a nagy ívű tragédia helyett középszerű romantikus drámává szelídül. Az ötlet erős, az alapanyag gazdag, de a megvalósítás nem mindig tud felnőni hozzá. Kár érte, mert ebben a koncepcióban jóval több lehetőség rejlett. 6/10
|
Drakula (Dracula: A Love Tale) francia horror, 129 perc, 2025 16 éven aluliaknak nem ajánlott Rendező: Luc Besson Forgatókönyv: Luc Besson Operatőr: Colin Wandersman Producer: Luc Besson Caleb Landry Jones (Vlad Tepes / Drakula gróf) Christoph Waltz (Pap) Zoë Bleu (Elisabeta / Mina) Guillaume de Tonquédec (Dumont) Matilda De Angelis (Maria) Ewens Abid (Jonathan) Bertrand-Xavier Corbi (Targol kapitány) Raphael Luce (Simon) |
