Előbukkan Tambora elveszett királysága

Köszi! Ez nagyon érdekes volt. Lehet, hogy a Dinók is így pusztultak ki.

A Tambora híres kitörése (1815)

A Tambora eredetileg körülbelül 4000 méter magas hegy volt (jelenleg 2851 m) az indonéz szigetvilágban, Jávától keletre, a Sumbawa-sziget északi oldalán. 1812 elõtt a tevékenységnek semmi jelét sem mutatta, úgyhogy kialudt tûzhányónak tekintették. Ez azonban mindig veszedelmes dolog! A vulkánok életét nem évekkel vagy évtizedekkel, de még csak nem is évszázadokkal kell mérnünk, hanem legalább tízezer éves nagyságrendû idõegységekkel. Megtörténhet, hogy egy tûzhányó húsz-, negyven- vagy akár százezer éven át nyugalomban van, legfeljebb csak szelídnek tetszõ gõz- és gázszolgáltatás jelzi, hogy még mindig kap valamennyi hõutánpótlást a mélybõl. Egyszerre azonban a gõz- és gázszolgáltatás üteme megélénkül, ami már a tevékenység újjáéledésének jele. S nem sokkal késõbb valóban megkezdõdik a kitörés. Ennek ereje rendszerint annál nagyobb lesz, minél hosszabb volt a „nyugalmi” periódus.

A Sanggar-félszigeten, ahol a Tambora található, egy igen idõs, völgyekkel átszaggatott vulkáni hegy is van. Ez a Kadieni Nae, amelynek legmagasabb pontja 1632 méternyire emelkedik a tenger szintje fölé. Pannekoek van Rheden holland tudós már 1918-ban kifejtette, hogy ez a hegy egy hajdani kaldera maradványának tekinthetõ. Ezek szerint a Tambora esetében – éppúgy, mint a Krakatau és a Szantorin esetében is – már a régmúltban is lejátszódott egy hatalmas méretû összeomlás, amely kaldera keletkezését eredményezte.

A Tambora az újjáéledés elsõ jeleit 1812-ben mutatta. A hegy tetõrésze fölött sötét felhõ emelkedett fel a magasba, s a következõ hónapok folyamán a felhõ egyre sûrûbb és átlátszatlanabb lett. Ezzel egyidejûleg növekedett a robbanások hangereje is. Mindazonáltal nagy kitörésre ekkor még nem került sor. Három év telt el viszonylagos „nyugalomban” anélkül, hogy a környezõ területek lakossága túlságosan is tartott volna egy nagyobb kataklizma lehetõségétõl. Indonéziában, ahol a Nemzetközi Vulkánkatalógus szerint az aktív tûzhányók száma 129, egy tûzhányó, mely nem okoz katasztrófát, mûködése révén semmivel sem kelt nagyobb feltûnést, mint nálunk egy közértbeli vita az eladó és a kedves vevõ között. Nap mint nap elõfordul ilyesmi.

1815. április 5-én azonban irtózatos detonációk riasztották fel és rémítették meg Sumbawa lakosságát. A robbanásokat 1400 kilométeres körzetben lehetett hallani. Csakhamar megkezdõdött az elsõ hamuszórás, amely Kelet-Jáva nagy részét elborította. A kutatók az április 5-tõl 10-ig terjedõ idõszakot a nagy kitörés „bevezetõ fázisának” nevezik.

Április 10-én, a bevezetõ fázis záró, s a paroxizmus (kitörés tetõpontja) bevezetõ akkordjaként a hegy csúcsától három tûzoszlop emelkedett fel. Rövid idõvel késõbb már az egész vulkán lángolni látszott. Újabb explóziókra került sor. Ezeknek hangját már a Szumátrán lévõ Benkulenben, a Tamborától 1775 kilométernyire is hallották! A vulkáni hegy április 11-én összeomlott. A horzsakõ- és finom porréteg vastagsága a tûzhányó lábánál 120 centiméter, Sumbawa nyugati részén, a Tamborától 200 kilométernyire 60, Kelet-Jáván, 400 kilométer távolságban pedig 23 centiméter volt.

1847-ben Zollinger német geológus megvizsgálta a Tambora délkeleti lábánál található rétegeket, és megállapította, hogy három különbözõ anyagtípus ismerhetõ fel. Legalul vulkáni hamu (nem közönséges értelemben vett hamu, vagyis égéstermék, hanem finom vulkáni por) fekszik, amely a bevezetõ fázisban dobódott a magasba, majd ülepedett késõbb a talajra. A középsõ réteget lapillik (kis méretû vulkáni bombák) alkották. A lapilliréteg alján a darabok nagyobbak és durvábbak voltak. Végül a legfelsõ rétegben a vulkáni homok volt az uralkodó. A horzsakõ – ámbár a felemelkedõ magmából nyilvánvalóan nagy mennyiségben képzõdött – nem alakított ki számottevõ vastagságú réteget a vulkán szomszédságában, ellentétben a Krakataunál és a Szantorinnál tapasztaltakkal. A Flores-tengerben április 18-án azonban egy 5 kilométer hosszú, úszó horzsakõszigetet figyeltek meg. Ez a vízbe került horzsakõtömeg még négy év elteltével is akadályozta a hajózást.

A Tambora 1815-ös kitörését követõen Madura szigetén, amely a vulkántól 400-500 kilométerre fekszik nyugatra, három napon keresztül éjszakai sötétség honolt. A hamufelhõt a szél hatalmas körzetben oszlatta szét; hamu hullott a tûzhányótól nyugatra levõ Dél-Szumátrára, 1350 kilométer távolságig; kelet felé a 675 kilométernyire levõ Floresig, északi irányban pedig egészen Közép-Celebeszig, amelynek távolsága a Tamborától 700 kilométer. A hamuesõ több napon át tartott. 1855-ben Zollinger Dzsakartában, a Tamborától 1200 kilométernyire szintén kimutatta egy vékony hamuréteg jelenlétét. Sumbawán és Lombokon a hamuhullás tönkretette a termést

Érdekes, hogy bár a Tambora kitörése kétségkívül erõteljesebb volt a Krakatauénál, különösen nagy szeizmikus szökõár mégsem keletkezett. Ez minden bizonnyal azzal magyarázható, hogy a vulkáni hegy összeomlása a tenger felszíne fölött történt, nem pedig részben a tengerszint alatt. mint a Krakatau és a Szantorin esetében, amelyeknél a kalderát a tengervíz hirtelen öntötte el. Április 10-én Sumbawa partjait egy 4 méter magas tsunami hullámai lepték el – ami ugyan nem lebecsülendõ magasság, de pusztító erejét tekintve meg sem közelíti az 1883-as Krakatau-tsunami 30 méternél magasabb hullámának erejét. Bímában, 85 kilométernyire keletre a Tamborától, a szökõár letépett néhány, az öbölben horgonyzó hajót a láncáról, majd betört a házak közé. Besukiban, amely a vulkántól 450 kilométernyire, nyugatra fekszik, a hullám 180 centiméter magas volt.

A vulkánok kitörésének erõsségét illetõen rendszerint a mélybõl a felszínre juttatott láva vagy szilárdanyag-szolgáltatás (tefra) összmennyisége alapján végezhetünk számítást. Meglehetõsen feltevésszerû becsléssel (összeomlásos kalderaképzõdés alkalmával, amikor a vulkáni hegy jó része a mélybe zuhan) a felszínrõl ily módon „eltûnõ” anyag térfogatát és az ugyanezen kitörés alkalmával, még az összeomlást megelõzõen a mélybõl a felszínre jutó magma térfogatát egyenlõnek tekintjük. Nyilvánvaló ugyanis, hogy több anyag nem kerülhet a mélybe, valamely, a vulkán alatt elhelyezkedõ üregbe vagy aknába, mint amennyi onnan elõzetesen kikerült. Egyes becslések szerint a Krakatau esetében az „eltûnt” anyag térfogata 18 köbkilométernyi volt. A Tamborára vonatkozóan a Neumann van Padang, holland vulkanológus által elfogadott érték ennek majdnem kétszerese: 30 köbkilométer. Ez a 30 köbkilométer azonban nem más, mint egy valószínû minimum; más szerzõk ugyanis jóval nagyobb értékekrõl tettek említést. Petrosevszkij például 100 köbkilométerrõl, Verbeek 150-rõl, Junghuhn pedig 318 köbkilométerrõl beszélt. Ez gigantikus mennyiség. Gondoljunk csak arra, hogy az egészen tekintélyes Badacsony hegy térfogata nem több mint 0,5 köbkilométer.

Mindaddig, amíg van Padanggal nem találkoztam, és nem beszéltem személyesen, magam is a Verbeek-féle 150 köbkilométeres értéket fogadtam el. Ebbõl eredt az a – nyilvánvalóan téves – következtetésem, hogy az utolsó négyezer év legnagyobb vulkánkitörése a Tambora 1815-ös erupciója volt. Ha azonban a 150 köbkilométer erõs túlzás, akkor a Tambora „elsõsége” megszûni, s helyébe a Szantorin lép. A Szantorin minószi kitörésekor ugyanis feltehetõen 72 köbkilométernyi kõzetanyag tûnt el az összeomlás során a Föld felszínérõl, vagyis 144 Badacsonynak, illetõleg 28 ezer Kheopsz-piramisnak megfelelõ térfogatú kõzetmennyiség zuhant a tûzhányó alatti mélységbe.

Minden mástól eltekintve ezek a számok világosan mutatják, hogy a Szantorin-kataklizma valóban elképesztõ méretû volt. Hadd tegyem hozzá, hogy hasonló esemény játszódott le mintegy 6000 évvel ezelõtt Oregonban is, amikor a Mount Mazama vulkán omlott össze és hozzávetõleg 65-70 köbkilométernyi anyag tûnt el a felszínrõl. Az Oregonban ekkor kialakult kalderában ma gyönyörû és méltán világhírû krátertó helyezkedik el.

A Tambora kalderájának átmérõje jóval kisebb, mint a Szantoriné, „csak” 6,5 kilométer, mélysége azonban 600 és 700 méter között váltakozik. Ha meggondoljuk, hogy a kitörés és annak paroxizmusa: az összeomlás elõtt ennek a kalderának helyén is egy hatalmas, körülbelül 4000 méter magas hegycsúcs állott, nem csodálkozhatunk azon, hogy a szakértõk a Tambora erupcióját is a legnagyobbak közé sorolják. Még akkor is, ha ennél a kitörésnél „csupán” 30 köbkilométernyi anyag tûnt el...

A halálesetek számát illetõen a Tambora igen szomorú nevezetességre tett szert. A kitörés közvetlen hatásai révén Sumbawán és a környezõ szigeteken 10 ezer ember veszítette életét; a közvetlen kihatások (éhínség és járványok) miatt Sumbawán további 38 ezer, Lombokon pedig 44 ezer ember halt meg!

Én tudtam errõl. Szerintem érdekes cikk. És ez bármikor megtörténhet - hiszen tele vagyunk vulkánokkal. Reálisabb veszélyként leselkedika Földre, mint az UFO-k. Azért elképesztõ lehetett az a 44 millió tonna.

Milyen népszerû cikk...