Most következik a hogyan ne menjünk nyxralni sorozat elsõ része
Elõljáróban annyit, hogy nem a legjobb elõzményekkel vágtunk neki ennek a nyaralásnak; két ügyfél is tesztelte az idegrendszerem határait és számomra is megdöbbentõ rugalmasságot találtak. Mindehhez hozzá kell számítani azt a balszerencse sorozatot, amely elkapott lent minket... szóval ha túl sötétnek éreznéd e beszámolót, gondolj arra, hogy lehet, hogy miattam sötét, nem a hely miatt.
06.18; Szombat Mi van teve, megfagytál? A tavalyi hihetetlen széria után (az indulás elõtti hetekben vagy ötször volt a kocsi szervízben, ráköltöttem vagy háromszázezret - ennek ellenére a hajnali pakoláskor romlott el a csomagtartózár), idén a hûtõvíz döntött úgy, hogy túl higgadt vagyok. A kocsi kétszer is megjárta a szervízt, azt mondták, hogy teljesen oké. Tény, hogy egy csomó olyan dolgot is megcsináltak rajta, melyekrõl nem is tudtam és igazuk volt, mert nagyságrenddel jobb lett a gép, amikor visszaadták - de az esti pakolásnál vettem észre, hogy már megint jópofa tócsa vigyorog a dög alatt. Mondjuk mehettem volna egy nappal késõbb is, de úgy döntöttünk, hogy megrizikózzuk az utat: a tócsa nem volt nagy és bíztam benne, hogy csak azért volt, mert a kocsi meglehetõsen oldalra dõlve parkolt. Jól felpakoltunk hûtõvízzel, aztán hagy szóljon. Hajnal kettõkor indultunk. A harmadik saroknál vettem észre, hogy gáz van: sötét a mûszerfal. Egy hangyafasznyi égõ most unta meg az életét, emiatt viszont nem világított egy mûszer sem. Na jó, tudok én fülre is vezetni, rendõr meg úgysincs éjszaka, szarnibele. Csakhogy nem számoltam a kocsi tulajdonságaival. Ez ugyanis egy bazi nagy limuzin, 3 literes 200 lóerõs motorral. Én kellemes tempóban mentem, a kocsiban a csendet csak az együttérzõ családtagok horkolása törte meg néha - szolíd éjszakai kocogás volt. Gondoltam én addig, amíg Siófoknál kétoldali benzinkutak között éppen kamionokat elõztem és össze nem jött annyi világosság, hogy meglássam az órát. A fények miatt ugyan lassítottam, ennek ellenére a mutató 190-en állt. Ezek szerint szép szolídan lekocogtunk Siófokig 220-szal. Hajnalban már egy horvát autóspihenõben ébredezett a család. (Eltekintve Nejtõl - neki egész úton nem sikerült egyhuzamban huszonkét percen keresztül ébren maradnia.) Én még elrohantam vécére, mert reggelenként szigorúan be kell ülnöm egy körre. Elég nagy tömeg volt és ez a mostani akció sajnálatosan hangosra sikerült: de harsány 'zum wohl!' felkiáltással sikeresen a németekre kentem a dolgot. Ahogy haladtunk délre, úgy kezdett a hûtõvíz hõfoka is emelkedni. Jó száz-százötven kilométerenként megálltunk, kapott 1 deci friss vizet és mentünk tovább. Sibenik környékén vége lett a sztrádának, bejött valami hegyi út, ekkor azért beaggódtam. Végül ötletem támadt: a kocsinak különálló, jócskán túlméretezett klímaventillátora van, azaz ha bekapcsolom a klímát, akkor nemcsak nekünk lesz jó, hanem a motor is extra léghûtést kap. Így is történt. Az is feltûnt, hogy ha nyomtam a gázpedált mint hülye, akkor leesett a hûtõvíz hõfoka. Hát, ezen nem múlt. Ugyan az infarktus kerülgetett, amikor pihenõkbe állva a kocsi alá néztem és láttam, milyen tócsákat hagyunk és hogy vízben fürdik az alja - de haladtunk. Egy idõ után azért feltûnt, hogy a tócsák jóval nagyobbak, mint amennyi vizet utánatöltök. Tapintásra fagyállós hûtõvíz volt, és nem igazán értettem a dolgot addig, amíg bele nem néztem a csontszáraz ablakmosótartályba: vazze, biztos abból folyt a nagyja és télen abban is valami fagyállós cucc volt. Innentõl sokkal nyugodtabban mentünk tovább. Nem is volt semmi baj, még azt a 60 kilométeres eltévedést is mosolyogva vettem tudomásul. (Csak szólok: ha valaki az új sztrádán éri el Splitet, és Omis/Makarska felé akar továbbmenni, még véletlenül se menjen a Dubrovnik tábla után a körforgalomban: ez ugyanis elviszi a francba valami északnak tartó hegyi útra. Be kell csûrni Splitbe és onnan továbbaraszolni a tengerparti úton.) Fél kettõre értünk le Omisba, rohadt meleg és egy kedves házaspár fogadott. Birtokba vettük a lakókocsit. Elsõ legfontosabb teendõként bevágtam egy sört a fagyasztóba, második legfontosabb teendõként pedig elmentem boltba hideg Karlovacko-ért. A fagyasztó tudta a dolgát, mire visszaértem, betonkeményre fagyott a sör. De én se ma jöttem a hathuszassal, két hideg sört hoztam. Lelkibéke helyreáll. Kipakoltunk, berendezkedtünk, megmutattuk magunkat a tengernek. A napocska is megrázta magát, közölte, hogy az elkövetkezõ héten a zsírt is le fogja izzasztani rólunk. Én még átnéztem a kocsit és megtaláltam a lyukat: az egyik gumi hûtõvízcsõ tetején van egy mûanyag légtelenítõ csavar: ez tört el és a tömítéssel ellátott feje a kezemben maradt, amikor megfogtam. Nem egy nagy ügy, de szerszám nem volt, a tengerparton meg megbízható szerelõt keresni, idegen nyelven... ennél azért felhõtlenebb nyaralásra számítottam. A legmegdöbbentõbb tapasztalatot gyerekeink okozták. Egy évvel ezelõtt még kézbentartható szolíd apróságok voltak, mostanra meg igencsak kinyílt a szájuk. Nemhiába, dolgozik az iskola, minden téren szívják magukba a tudást. Szokás szerint megkezdtük az áttérést a mediterrán életstílusra, este bõséges vacsora, utána jó sokáig kártya, beszélgetés. A csajok bevállaltak egy kétszemélyes haltálat, volt rajta minden: egy csomó garnélarák, grillezett tintahal, polip(?), makréla. Meglepetésemre az eddig mereven elzárkózó Barna is beszállt a halzabálásba (persze miután becsapta saját grilltálját), és sorra nyomta le a scampikat meg a tintahaldarabokat. Én próbáltam megadni az alaphangot, idõnként figyelmeztettem Nejt, amikor a tintahal ágasbogas részeit kezelte, hogy 'pont most nyiszálod az agyát', de csak udvariasan vigyorogtak. Vacsora után pánikszerû alvás.
06.19; Vasárnap Este azt beszéltük, hogy reggel mindenki addig alszik, ameddig akar. Egy besötétített, klimás lakókocsiban ez merész elképzelés volt: Nejjel 11-kor keltünk, a kölykök délben. Vannak kétségeim, hogyan lesz ebbõl hétfõ reggel hatkor halpiacra menés. Körbeszaglásztunk: van egy csomó közös program a magyar lakókocsis kolóniának. Errõl az a Monty Python jelenet jut eszembe, amikor két remete találkozik a hegyoldalban, beszélgetni kezdenek, majd menetközben apránként kiderül, hogy egész remetekolónia él együtt. Ami biztos, hogy mi nem ilyen nyaralást terveztünk. Csavarogni akartunk, magunktól kirándulgatni, elmászkálni a közeli városokba - de mindezt a kocsi egy elegáns mozdulattal keresztülhúzta. Egy beletört mûanyag csavart még csak megfúrni sem merek, mert félek, hogy sorja kerül a hûtõvíz rendszerbe. Valószínûleg nyakonöntöm gumiragasztóval, rányomom a csavarfejet, körbetekerem szigszalaggal, a hûtökörbe meg borítok tömítõ folyadékot. Talán hazáig kibírja. Persze ehhez még gumiragasztót és hûtõtömítõ folyadékot kell szereznem. (Remélem, ezek minden országban egyformán néznek ki.) A nyaralásnak szvsz az a lényege, hogy az ember elengedi magát, megszokott gondjait egzotikusakra cseréli... hát, most nem ez van. Megint a kocsi. Egy filléres alkatrész, melynek hibája elég hamar kiugorhatott volna, ha indulás elõtt el tudom vinni átnézetni. De én inkább ügyfélnél szoptam 20 órákat. Na mindegy, megadóan feliratkoztunk az összes közös programra. Ezt is el kell kezdeni valahol. Délután sétáltunk a városban, felmentünk az alsó erõdbe, jó volt. Ha az ember sziklákra gondol, az jut eszébe, hogy óriás, meg hogy fenséges: de ezek szépek voltak. A fák, a kaktuszok ahogy próbáltak megkapaszkodni a résekben, a tengervíz, ahogy a sziklák lábainál befogadta a folyót, a város, amely a növényekhez hasonlóan beletapadt minden résbe - szép. Bent is vacsoráztunk. Lehet vitatkozni, hogy kinek melyik a kedvenc mondata, mellyel a pincér lereagálja a rendelést; az itteni nálam mindenesetre dobogós. Négyszemélyes asztalhoz ültünk le, a hölgy felvette a rendelést, körbenézett, majd átültetett minket egy hatszemélyes asztalhoz, mondván, hogy az elõzõ asztalra nem fog ráférni a kaja. Este kártyáztunk jó sokáig, igaz ránktört valami viharos szél, de senkit nem zavart.
06.20; Hétfõ Ébresztõ hétkor, mert 8.30-kor gyülekezõ, és még boltba is el kellett menni reggeliért. Már ekkor elegem volt a közös programból, pedig nem tûnt rossznak: motorcsónakkal felmegyünk a Cetinán a Radmanove malomig... majd visszajövünk. A problémáim a három pöttyel vannak. Ugyanis nincs semmi program. Még az sem volt tiszta, hogy mennyi idõt leszünk fent, de annyit lehetett tudni, hogy max. félóra. Eredetileg azt terveztük, hogy délután megyünk fel helyi erõvel, fent vacsorázunk és visszajövünk. Tény, hogy ez a verzió jóval drágább, nekem sokszáz kuna rémlett az emlékeimben. (Most utánakerestem: a fórumban 50 kuna/fõt írt valaki. Ez bosszantó: ha tudom, hogy csak ennyi, akkor felmentünk volna külön is. A közös út 30 kuna/fõ volt.) Már a hídhoz vonulás sem sejtetett sok jót: a csoportból kirítt két mókamiki. Az egyik folyamatosan igyekezett valami vicceset mondani, a másik meg az állandóan röhögõ kontrás volt. Idõnként még az se kellett, hogy bárki mondjon is valamit. Odafönt kaptunk fél órát, mely épp csak arra volt elég, hogy belessünk a konyhába, ahol bazi nagy faszén ágy várt arra, hogy belesülyesszék a finomságokat tartalmazó zárt vasedényeket meg a kenyérsütõ formákat. Láttunk erdei bocsapályát, sétáltunk roppant hangulatos erdei ösvényeken, nadrágszélig belegyalogoltunk a folyóba (rutinosak fürdõruhát is hoztak) és ettünk egy fagyit - ahelyett, hogy leültünk volna a fák alatt bedörgölni egy pár sült pisztrángot. Kényelmesen. Ennek ellenére jó volt, de ha egyszer rendben lesz a kocsi és erre járunk, ide még feljövünk. Tartozok az igazságnak azzal, hogy van egy harmadik opció is: a kemping elõl indul egy városnézõ kisbusz (egykor traktor) is, mely felhoz a malomhoz. Minden vasárnap délelõtt. Egyszer. Azért van még mit finomhangolni az idegenforgalmi hozzáálláson. Egyéni problémám, hogy bár gumiragasztót egybõl tudtam szerezni, hûtõtömítõ folyadékot sehol sem találtam. De még csak azt se tudtam az általam ismert nyelveken, hogy hogyan keressem. Visszaértünk, fürödtünk egy orbitálisat a tengerben, utána bocsáztunk a parton, nagyon jó volt. Estére grillezést terveztünk, a mindenféle kolbászokat idõben megvettük. A csajok eredetileg halat akartak sütni, de elsõre inkább csak ismerkedtünk az eszközökkel. (Mivel a kempingben tilos a nyílt tûz, elektromos grillsütõt mellékeltek a lakókocsikhoz. Életemben nem találkoztam még eddig ilyesmivel.) Nej hosszas meditálás után rátett a rácsra egy alufólia lapot, hogy ne égjen rá a dzsuva a fûtõszálra, majd feldobta az elsõ adag kóbit. Közben szinte egyszerre vettük észre a félmeztelen gyereken, hogy egyáltalán nem üresben panaszkodott, amikor a szúnyogokra morgott: száznál több pattanás vigyorgott rajta. Egyáltalán nem volt biztató látvány. Amíg a gyereket vizslattuk, félszemmel vettem észre, hogy ég a grillsütõ. Valahogy begyulladt a rács mûanyag fogója, megolvadt és befolyt a fûtõszálhoz, ahol vidoran lángolni kezdett. Felrúgtam a faszba az egészet (ez legalább õszinte volt), majd gyorsan lekapkodtam rászáradás elõtt az olvadt mûanyagdarabokat a tiszta részekrõl. (Késõbb kiderült, hogy tilos alufóliát rátenni, mert elvezeti a hõt a nem hõálló részekhez. De akkor hogyan pucolom le a ráégett zsírt a fûtõszálról? Kalgonnal?) Nej közben elment kinyomozni, hogy hol van az orvosi ügyelet. Jó messze. Az orvos szerencsére beszélt angolul, de egy szónál kegyetlenül megállt a tudomány. Pedig készültem, mert éreztem elõre, hogy ez gond lesz. Megnéztem a szótárban: chicken pox. Csirkehimlõ... magyarosan bárányhimlõ. Mely már megvolt a gyereknek. Csakhogy az orvos nem ismerte ezt a szót. Mi meg a latint nem (varichella?), melyet állandóan emlegetett, a horvát verzióról nem is beszélve. Végül Nej hívta fel egy ismerõsét az INÁ-nál, így tisztázódott, hogy ugyanarról beszélünk. Gyorsan kipengettük a vizsgálat díját, elrohantunk gyógyszertárat keresni, de persze mire megtaláltuk, félórája be volt zárva. Szervezhettük a keddi reggelt, mert ugye a braci hajókirándulásra már be voltunk fizetve és ez szintén korán induló program volt. Aznap este csak ültem a székben és zakatolt az agyam: fogalmam sincs, hogyan fogunk hazajutni... itt van a gyerek valami rejtélyes betegséggel, a helyi orvos tanácstalan... és nemrég tettünk tönkre egy mittudomén milyen értékû elektromos grillsütõt. Finoman szólva az összes tököm tele volt. Tényleg nem akármilyen hetem volt a nyaralás elõtt és most pihenés helyett is csak szívunk. De egyébként az egész családon úrrá lett a letört hangulat. Én legszivesebben összepakoltam és indultam volna haza. (Az orvos elõtt elmentünk zuhanyozni. Álltam a forró víz alatt és rázott a hideg az idegességtõl. Mint késõbb megtudtam, Nej ugyanígy volt.) Hihetetlenül frusztráló volt látni, hogy az emberek körben boldogok, élvezik a vakációt - nekem meg még ennyi sem jutott, pedig megszenvedtem érte. Ott ültem begörcsölve, idegesen, fogcsikorgatva. Szótlan, gyors alvás lett a vége.
Hát van benne valami, de én a Balatont is szeretem és a múltkor láttam, hogy a vízminõség jó idén :-)
Viszont a szezon még tulajdonképpen nemis indult be.
Nem volt valami nagy tömeg.
Story foly:
06.21; Kedd
Képzeld hozzá, hogy ezt a részt halszagú ujjakkal pötyögtem be. A tegnapi rossz hangulat reggel is megmaradt - nem kis mértékben az újabb korai kelésnek köszönhetõen. Meglepõdve tapasztaltam, hogy a mellettünk lévõ, durván húsz sátorban dorbézoló százegynéhány cseh fiatal valamilyen félkatonai szervezet tagja. Reggel valami ordítozó hapi - a general major megnevezést hallottam ki a jelentésbõl - eligazítást tartott nekik. Végre nyitva volt a gyógyszertár, sikerült megvennünk a gyógyszert és még ezres calcium sandozt is. (A gyógyszernek is örültem, mert hatóanyaga alapjan allergia ellen való volt. Kicsit tartottam tõle, hogy bárányhimlõre kezdik kezelni a gyereket.) A hajóindulás elõtt belefért még egy fagyi is, odafent jó helyet harcoltunk ki magunknak, elég messze a mókamiki csapattól. Kezdtünk éledezni. A hajón megkínáltak valami kerítésszaggató vegyigyümivel. Én lenyugodtam tõle, Nej viszont lekókadt. Kaptunk még valami borzasztóan rossz vörösbort is. Engem a mályinkai rettenetesre emlékeztetett. (Széleskörû haveri társasággal szoktunk régebben a Bükk-fennsík szélén erdészházat bérelni, a gõzt leeresztendõ. Egyszer elszámoltuk a bort, Egerbe meg senkinek sem volt kedve elmenni, így megnéztük, van-e valakinek bora a faluban. Bárcsak ne lett volna. Az elsõ kóstoló után én kimenekültem a pincébõl, miszerint 'én vezetek!' A többiek próbáltak ugyan meglépni, de az öreg elkapta a lábukat a meredek lépcsõn és visszahúzta a szerencsétleneket, hogy 'ugyan már, fiatalemberek, igyanak még egy pohárral ebbül a borból!'. A vége az lett, hogy a fiatalemberek némelyike összerókázta magát is és a lépcsõt is. Ettõl megnyugodott az öreg, imhol eleget tett a vendéglátás szíves hagyományainak.) A Brac szigeten elõször Postirán kötöttünk ki. A városnézést kis híján meghiúsította, hogy a fõcsapásnak számító úton egy traktor megakasztotta a túristaforgalmat. Azt mondta a melós, hogy kerüljük ki õket a sikátorokban. Én meg meg voltam gyõzõdve, hogy már eddig is sikátorban járunk. A város szép volt, a templom is, de nekem megint elõjött a túristafóbiám: túl sok ember igényeit kell összehangolni egyszerre és ezen mindenki veszít. Mi pl. nem mentünk fel a templomtoronyba, pedig szerettem volna - de a sok ember beszorult, a csoport meg nem tudott várni. A hajót pár ember így is csak futva érte el. Utána átmentünk egy öbölbe és mindenki jól érezte magát, eltekintve a hajó mindenesétõl, akinek körülbelül száztizenhét makrélát kellett kibeleznie és megsütnie. Búvárkodtunk, úsztunk, fürödtunk... remek volt - bár Barna egyre újabb területein vettünk észre kiütéseket. Meggyõztük magunkat, hogy még nem hat a gyógyszer. A gyereknek meg semmi baja nem volt,. vidám volt, élettel teli, elrágta volna a hajó vasrudait is. Könnyen ki lehetett találni, mikor lesz ebéd, ugyanis a hajót már elõtte körbevették a jó idõérzékû halak. A halakat meg a sirályok. Tanúi lehettünk, hogyan avatkozott bele az ember egy öböl élõvilágába: mivel mindennap délben kiköt itt egy hajó, amelyrõl túristák kenyérhéjat hajigalnak a vízbe, a halak rászoktak, hogy 12.30-kor odagyûljenek. Csakhogy ezt kifigyelték a sirályok is, azok is odagyûltek - de nem ám a halért: ezeknek is a kenyér kellett. Szószerint a halak szájából kapkodtak ki a kenyeret - mely halak keserûen kiálthattak bele a puszta vízbe, hogy kizökkent a világ, óh, kárhozat. A halhoz bõségesen szolgáltak fel innivalót - ugyanazt a bûn rossz bort, melyet idefelé már megkóstoltattak. Ugyan nyolc személyre raktak ki egy litert, de egy asztal kivételével gyakorlatilag tele üvegeket vittek vissza. A maradék alapján elmondható, hogy tényleg bõséges volt a kínálat. (Én azzal a klasszikus mondással rendeztem le a palackot, hogy túl rövid az élet és túl sok a jó bor ahhoz, hogy mindenféle lõrét megigyunk.) Kikötés elõtt persze még felerõsítették a zenét, az idegenvezetõ hülye maszkban táncolva igyekezett feldobni a hangulatot, leszálláskor mindenkit megkértek, hogy nemi és szexuális identitásától függõen kézfogással vagy puszival búcsúzzon el a mindenes matróztól - azaz azt kell mondjam, hogy az omisi kalózok unokái haladnak a korral és megtanulták, hogy dikics helyett marketinggel kell elszedni áldozataiktól javaikat. A kikötõben ugyanis szép számú tömeg állt, akik csak azt látták, hogy tombol a zene, leszálláskor a bódult és jókedvû utasok körberajongják a matrózt; mindenki túlfûtött és heppi. Nyilván rohantak õk is befizetni. (Félre ne értsd, nem a bántó szándék beszél belõlem. Ez csak egy apró trükk és mi nagyobbrészt tényleg jól éreztük magunkat a kiránduláson. A beírás pillanatában a kezem még mindig halszagú volt, idõnként diszkréten halszagúakat böffentem - ilyet utoljára 15 évvel ezelõtt csináltam a Tisza-parton. Itt megfogadtam, hogy egy hétig viziember leszek és a kezdet nem volt rossz: a hal tényleg finom volt.) A kemping felé sétálva újabb bemutatót kaptunk a német nyelv szépségeiböl. (Tudom, oximoron.) Ugye napok óta keresek hûtõtömítõ folyadékot. A nyelvi nehézségek ellenére áttúrtam eddig egy benzinkutat meg egy autósboltot, de sehol semmi. Erre hazafelé a Közértben rámvigyorgott egy flakkon, mely igen gyanúsan nézett ki. Viszont csak horvát és német nyelvû szöveg volt rajta. Azt mondta németül, hogy Autokühler Abdichtung. Gyanús volt, de nem mertem bevállalni, mondván, hogy a Dichter az költõ - nehogymá vegyünk valami folyékony költeményt. Erre a kempingben megnéztem a szótárban; Dichtung: sûrítés, tömítés, költészet, költemény. Azannya. És még erre a nyelvre mondjuk azt, hogy nincs benne semmi költõi: amikor pontosan megfogva a lényeget, ugyanazt a szót használja a sûrítésre, mint a költészetre? Gyorsan vettem is egy flakonnal. Tulajdonképpen meg is nyugodhattam volna, de ez nem olyan hét volt. Este vacsorát sütöttem (a tegnapi kolbászt, teflonban) és egy adagot olyan szerencsétlenül tettem be, hogy egy jó evõkanálnyi forró olaj a tenyerembe loccsant. Piszok sokat szentségeltem, ingajáratban közlekedtem a mosdó és a lakókocsi között, végül egy vizes törlõvel kötöttem be a kezem. Szomszédaink - akik nagytészt tanúi voltak eddigi szerencsétlenkedéseinknek - már nem is szóltak semmit. Végül megoldottam, kivettem egy dobozos sört és azt markolásztam. Azt terveztem, hogy a törlõvel valahogy rögzitem a kezemhez és akkor egyfajta 'sínben' lesz a tenyerem, de az esti kártyaparti alatt meggyógyultam. (Pedig Nej már készült a fényképezõgéppel.) Ez is alátámasztja egyik elméletemet: a fájdalmak egy része pszichés alapú; ha az ember el tudja róla terelni a figyelmét, egyszer csak elmúlik. Elégedetten vettem tudomásul, hogy az ijesztõ esti gyomorfájáson is úrrá tudtam lenni egy váratlan elalvással. Majdnem azt írtam, hogy 'váratlan fájdalom', de azért az túlzás lett volna: pálinka, bor, kávé... mind-mind szigorúan tilos. Az idegeskedés is. (Sátáni kacaj.) (Egy kis magyarázat: refluxbetegséggel kombinált gyomorfekélyem van. Ha tartom a diétát, nincs baj. De életkedv sem. Idõnként, ha régóta tünetmentes vagyok, ki szoktam rúgni a hámból. Van, amikor megúszom. Van, amikor csak apró fájásaim vannak. És van amikor kiújul a fekély és valami olyan pokoli éles és csillapíthatatlan fájdalmaim vannak éjszaka hat órán keresztül, hogy legszívesebben puszta kézzel tépném ki helyérõl a gyomromat.) Ja, és idõközben a cseh félkatonai alakulat egységes tömbként berúgott. Gondolom, vezényszóra.
hát.. 6-an 2 autó, ellenben 4-en csak egy...
egy kicsi sziget pár méterre a strand part 5 km-re "vad" part
Vir sziget Zadartól 26 km- re észak nyugatra fekszik
Közelben van Zadar 25km, Sibenik, 100 km Pag-sziget 10 km és több nemzeti park (Paklenica, Kornati, Krka, Plitvicka) is, amelyek kiváló kirándulási lehetõségek, megközelíthetõek hajóval és autóval egyaránt.