Alicia Moore 1979. szeptember 8-án a pennsylvaniai Doylestownban született. Egyetlen fehér kislányként szerepelt egy fekete gospelkórusban, énekelt punkegyüttesekben, majd 16 évesen egy tehetségkutató versenyen fedezték fel tudását. Hamarosan lemezszerzõdést kötött vele a LaFace Records, mely BabyFace és L. A. Reid R&B kiadója.
Becenevét onnan kapta, hogy gyermekkorában nagyon gyakran elpirult, s így a társai „Pink”-nek nevezték el. Azóta Alicia ebbõl már megalkotta a saját védjegyét – fõleg azóta, amióta barátnõivel, Christina Aguilerával, Lil’ Kimmel és Myaval elõadták a „Lady Marmalade” címû egykori sláger feldolgozását a Moulin Rouge fõcímdalaként.
Debütáló lemezén, a „Can’t Take Me Home”-on, mely az Egyesült Államokban kétszeres platinaalbum lett, két olyan dal is helyet kapott, melyek aztán megjárták a slágerlisták élmezõnyét.
2002-ben a 22 éves hölgy stílusváltással jelentkezett, mivel vadonatúj lemezén a „Missundaztood”-on minden olyan zenei irányzatot egyesített, melyek akkori kedvencei közé tartoztak. Így a korong igen széles stílusskálán mozog: a 14 felvétel között találunk rockos, country-s és soulos felvételeket is, meg még sok minden mást… Rögtön az elsõ dal, a groove-os, rockos „Get The Party Started” – amit kislemezre is kimásoltak – elõvetíti, mire készüljünk fel az albumnál, s alátámasztja, hogy Pinket nyugodtan sorolhatjuk az új dívák közé. A „Get The Party Started” az egyik azon nyolc felvétel közül, melyeket Alicia legjobb barátnõje, Linda Perry (4 Non Blondes) írt.
Pink már tinédzserként énekelte a 4 Non Blondes slágereit az ún. Open Mike Nights-ok alkalmával szülõvárosának kis klubjaiban. „Ugyanazt a kalapot hordtam, mint Linda, és hasonló csizmákat, mint õ. Hangzásban is igyekeztem utánozni” – emlékszik vissza az énekesnõ. 2001 elején aztán felfedezte a telefonkönyvben Linda elérhetõségét. „Felhívtam, s egy 15 perces üzenetet hagytam a rögzítõjén megfenyegetve, hogy terrorizálni fogom, ha nem hív vissza” – meséli Pink az elsõ közeledési kísérletét. Linda nem váratott magára sokáig: „Hé, te teljesen meg vagy õrülve. Gyere el!” – mondta neki. Azóta a legjobb barátságban vannak. Ez az egész egy nagyon kreatív kapcsolat nagyszerû végeredményekkel. Olyan sikereket, mint a „Get The Party Started”, szinte percek alatt összehoztak. A két lady hónapokon keresztül szinte el sem szakadt egymástól, dalokat írtak, filozofáltak és tetováltatták magukat.
A „Missundaztood” elkészítéséhez Pink más slágergyárosokkal is szövetkezett: Scott Storch (The Roots, Dr. Dre), Dallas Austin (TLC, Madonna) és Damon Elliott (Bone Thugs ’N Harmony) tevékenyen segítettek a feltörekvõ sztár albumának munkálataiban.
Amikor a „Don’t Let Me Get Me” címû felvételében az L. A. Reid és Britney Spears közötti titkos üzletet teszi nevetségessé, akkor nem a sértõdöttséget kell keresni Pinkben, hanem a büszkeséget és a magabiztosságot, amely mutatja a második nagylemezének fejlõdését. Hogy a kisasszonynak nagy szerencséje van, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a „Misery” címû száma, melyben az Aerosmith énekesével, Steven Tylerrel énekel duettet. Hab a tortán, hogy Richie Sambora, a Bon Jovi világhírû gitárosa ragaszkodott ahhoz, hogy ehhez a dalhoz õ játszhassa fel a gitárhangokat.
A „Can’t Take Me Home” ellentételezéseképpen Pink a „Missundaztood”-on sokkal többet mutat be magából és az életébõl. A „Family Portrait” és a „My Vietnam” címû dalok teljesen egyértelmûen életrajzi elemeket tartalmaznak. Ezek olyan pillanatok a múltjából, melyek a jövõjét is meghatározzák, meghatározták: „A szüleim állandóan veszekedtek. Ez volt az életem folyamatos sötét árnyéka. Magamat hibáztattam emiatt, szóval ezzel az érzéssel nõttem fel” – mondja Pink. Az õ esetében mindez egyfajta ellenállásban nyilvánult meg a világ felé. A lány egy skateboardos punk lett, kerülte az iskolát, ehelyett a Pizza Hutnál, a McDonald’s-nál, a Wendy’s-nél és különbözõ benzinkutaknál dolgozott. Sosem tartott sokáig, amíg valami okot találtak, hogy kirúghassák. „Ha már tiniként Janis Joplint, Hendrixet és Nirvanát hallgatsz, akkor nem tudsz a parancsoknak engedelmeskedni.”
Az édesapja, egy vietnámi veterán, lassan a példaképévé vált a kislánynak. Az õ segítségével tért vissza késõbb Pink a normál élet keretei közé. Támogatást is kapott tõle egy ideig, majd aztán lassan kivonult az apa az életébõl. „A legjobb, ami az elmúlt években történt velem, az az, amikor egy 45 éves asszony és a lánya autogramot kértek tõlem, s a furcsaság az volt, hogy nem a fiatalnak kellett. Nem fantasztikus ez valahol?”
Az új album – I’m Not Dead A többszörös platinaalbummal büszkélkedõ, Grammy-díjas Pink legújabb, negyedik nagylemeze 2006. április 3-án jelenik meg „I’m Not Dead” címmel, és minden megtalálható rajta, amire csak szükség van ehhez a hivatáshoz: stílusbeli megújulás, meglepõen erõs vokál, kitûnõ dalok és egy nagyon személyes kis füzet arról, hogy az énekesnõ hol járt eddig és merre tart. Pink csúcsformában van: brutálisan õszinte és érzelmesen dallamos. Az album megvillantja funk-oldalát, ugyanakkor rock and rollosabb, mint valaha, ami tagadhatatlan bizonyítéka annak, hogy az énekesnõ a blues és a rock világában is otthon érzi magát.
Az “I’m Not Dead” egyben Pink eddigi legõszintébb lemeze. Akár a szakításról, gyermekkorról, kudarcra ítélt szerelemrõl, hamis barátokról vagy a sztárocskák világáról legyen szó, Pink szókimondóan, nyíltan vallja meg érzéseit. A lemez elsõ kislemezdala, mely már most hangos a botrányokról, a „Stupid Girls” címet kapta, és már hallható a hazai rádiókban. Az új videoklipben, melyet az elismert rendezõ, Dave Meyers készített (többek között Missy Elliott, az Outkast, Mariah Carey, Kelly Clarkson, Lil' Bow Wow kliprendezõje), Pink a Paris Hilton, Jessica Simpson és Lindsay Lohan-féle cicababákat figurázza ki. A klip mindent megmutat abból az utálatból, amit az énekesnõ érez a felszínes popkultúra és a saját imidzsüket építõ fiatal lányok iránt. Ma mindenhol kihívást jelent a nõknek, hogy jobbak legyenek az ölebet hurcolászó pornósztároknál, akiket a média annyira ünnepel manapság. A video a fitneszõrült, kalóriaszámláló, plasztikázott mellû, emberi Barbie-babákat gúnyolja ki. „A „Leave Me Alone, I’m Lonely” olyan dal volt, melyet imádtam írni, mert szeretem Butch Walkert, akivel együtt készítettem” – mondja Pink. „A dalban úgy érzem, hogy teljesen össze vagyok zavarodva, és szükségem van egy helyre, ami csak az enyém, ahová elvonulhatok. Valószínûleg minden lány átéli ezt.”
„13 éves koromban dühös és keserû voltam, de nem mutattam ki a fájdalmamat. Magányosnak éreztem magam, össze voltam zavarodva, és folyton azt kerestem, hogyan tudnék ebbõl kitörni. A „Conversations with my 13 Year-Old Self” megírása felért egy terápiás kezeléssel, már a témáról való gondolkodás is sokat segített. Visszamentem az idõben, gondolkodtam magamról így 26 évesen, és rájöttem, valójában csak egy ölelés hiányzott. Ha találkoztam volna a 13 éves Aliciával, szembeszállt volna velem, és elküldött volna melegebb éghajlatra, de ha megragadom és megölelem õt, felenged és napokig csak sírt volna.”
„Az „I Have Seen The Rain” azért nagyon különleges, mert édesapámmal együtt vettük fel. Ez volt az elsõ dal, amit megtanultam tõle. Vele és egy akusztikus gitárral nõttem fel, és én is – mint az apám – énekes és dalszerzõ akartam lenni, ám neki soha nem sikerült megvalósítania ezt az álmát. A légierõnél dolgozott, harcolt Vietnámban, és azt gondoltam, milyen fantasztikus lenne, ha megoszthatnám vele a tapasztalataimat, élményeimet, hiszen félig neki köszönhetem, hogy itt vagyok, és zenélhetek. Bementünk együtt a stúdióba, õ nagyon izgatott és szerény volt. Nagyszerû volt a kemény legényt, Jim Moore-t így látni, fantasztikus élményben volt részem.”
A következõ dalról, a „Dear Mr. President”-rõl így vall az énekesnõ: „New Yorkban voltam, ahol épp Martin Luther King-nap volt. Nagyon fáradtnak, kimerültnek éreztem magam, néztem a híreket, és mindennap elolvastam a New York Times-t. Belefáradtam abba, hogy a „kerítés” két oldalán álló politikusokat hallgassam, ahogy vitatkoznak. Innen jött a dal ötlete. A kész nótát megmutattam a menedzseremnek, aki azt mondta, hogy készüljek fel, hogy egész hátralévõ életemben figyelni fognak, de én azt gondoltam, hogy ez az egyik legfontosabb dal, amit valaha írtam. Felkértem a The Indigo Girls-t, hogy énekeljenek velem, és örökké hálás leszek nekik azért, hogy voltak olyan bátrak, és kiálltak mellettem.” Az „I’m Not Dead” címû új lemez producere maga az énekesnõ volt, minden dal írásában részt vett, és tehetséges közremûködõkkel vette körül magát: Billy Mann producer/dalszerzõ, Max Martin és Luke Gottwald, Butch Walker énekes/dalszerzõ, Mike Elizondo slágergyáros és a már említett The Indigo Girls nevû duó. Az elkészült album egyszerre tartalmaz rock and roll, soul és funk nótákat, és 100%-os Pink-lemez.
Pinknek van oka az ünneplésre. Nemrég volt az esküvõje Costa Ricán Carey Hart motocross bajnokkal, akivel már hosszú ideje jártak együtt, valamint hamarosan megjelenik új albuma, melyre büszke lehet. „Pink már rég nem egy hajszín csupán” – szellemeskedik a 26 éves lány, aki újabban szõkében pompázik. Ez egy életforma, melyet õ képvisel, egy jó adag szuper dallal. Vagy ahogy Alicia Moore, alias Pink mondja: „We’re all pink on the inside!” – Belül mindannyian rózsaszínûek vagyunk!
Nem rossz csajszi, a Get the party started meg a mostani Stupid girls a 2 legjobb szama szerintem.
Nekem igazából egy száma van meg amit most töltöttem le a Get The Party Started. A többit csak hallottam az MTV-n..De most meg akarok szerezni pár számot amit az MTV nyomott pár éve: God Is A Dj, Family Portrait, Meg a mostani Stupid Girls stb.
De az új albumról is csak azt az egyet hallottam..